A hagyományok szerint százötven évvel ezelőtt, 1873. november 17-én „született meg” a magyar főváros. Hosszú volt az utazás Pest-Budáról Budapestre, de az egyesítés végül minden városrésznek jót tett. Mitől féltek a budaiak, miben tévedett a pesti főpolgármester, hogyan trükközött a korabeli statisztikai hivatal, és miért őrizte meg a Lánchíd helyett saját magát felrobbantó ezredese portréját Ferenc József?
Buda, Pest és Óbuda egyesítése 1873-ban? Hajlamosak vagyunk fordulópontnak tekinteni a városegyesítést, ahogy az 1867-es kiegyezést is, mivel a történelem-szemléletünk politika-centrikus. Különösen a tankönyveink, amelyek a legszélesebb közönség látásmódját alakítják. Pedig a folyamat, amely a három város egyesítéséhez vezetett, inkább egy hosszú útként tűnik fel. Utazás Pestről – Budapestre, ahogy az újságíró, humorista Ágai Adolf, alias Porzó híres könyvének címe mondja. Ráadásul szeretjük azt gondolni, hogy a fejlődés elsősorban az iparosodással függ össze, miközben Pestet a XVIII. századtól kezdődően sokkal inkább a kereskedelem, mint az ipar tette az ország gazdasági központjává. Mindezeket Lugosi András várostörténész mondja lapunknak, amikor Budapest százötven évvel ezelőtt történt egyesítéséről kérdezzük. Lugosi szerint elsősorban Pest népességének robbanásszerű növekedése és a város gazdasági fejlődése alapozta meg a modern magyar nemzet fővárosának létrejöttét. A budaiak még aggódtak is kissé, hogy az ősi főváros veszíthet történelmi jelentőségéből.
Lugosi álláspontja persze érthető: a szabad királyi városi cím 1703. évi visszanyerése utáni korszakban az évenkénti négy országos vásár fokozatosan megerősítette Pest központi szerepét. A vásárok országos találkozóhelyül szolgáltak azoknak a gazdasági szereplőknek, akik bekapcsolódtak a kereskedelembe, és nem kis mértékben ennek volt köszönhető a népesség 1780-as évtizedtől kezdve megfigyelhető, hihetetlen mértékű növekedése. A következő kilencven év folyamán általában harmincévenként megháromszorozódott a lakosság, de akadt olyan három évtizedes periódus is, amelynek során a négyszeresére nőtt a település lélekszáma.
Pest országos központtá válásában nem az iparosodás, hanem a kereskedelem játszott döntő szerepet Lugosi szerint. – A történészek a mai napig mindig az iparosodásban keresik a XVIII–XIX. század fordulóján beindult modernizációs folyamat kulcsát, a modern kapitalizmus megszületésének okát. Engels az 1840-es években írt A munkásosztály helyzete Angliában című kötetében az angol nagyvárosok bemutatása során még a pálinkaméréseket és a bordélyházakat is az indusztrializációval hozta összefüggésbe – jegyzi meg a várostörténész. De ezek a jelenségek később, az 1870-es évek Pest-Budáján, majd Budapestjén is megfigyelhetőek voltak. Itt viszont teljesen kizárt, hogy megjelenésük az iparosodás következménye lenne, hiszen Kőrösy József, a Fővárosi Statisztikai Hivatal igazgatója még az 1878-ban megjelent A magyar vámkérdéshez című írásában is az önálló magyar ipar megteremtésének sürgető szükségessége mellett érvelt. Magyarország Angliától eltérően agrárország volt, a mezőgazdasági termelés számított meghatározónak. Ez tette például a fővárosi pálinkaméréseket is virágzó vállalkozássá.
Pest lényegében már a reformkor elején megelőzte lakosságszámban Budát. Az első magyar állami népszámláláskor Pestnek 200 ezer lakosa volt, Budának 56 ezer, Óbudának pedig 16 ezer. Ugyanakkor, ha összehasonlítjuk az országos növekedéssel, akkor Budáé és Óbudáé is gyorsnak számított, jócskán felülmúlva a magyar átlagot. Az 1860-as évekre Pesten modernizációs válsággóc alakult ki az eltömegesedés miatt. A városba áramló cselédek, napszámosok, iparossegédek tömegei – akik nélkül a pesti élet már nem működhetett volna – bizonyos félelemmel töltötték el a város irányításában meghatározó szerepet játszó elitet és a tisztviselői kart. A bérkocsisokkal, a prostituáltakkal, a csavargókkal és a bűnözésből élőkkel együtt egyfajta veszélyes osztálynak tekintették őket, akiket a város „közbátorságának” (közbiztonságának) megőrzése érdekében regisztrálni, működésüket szabályozni és mozgásukat ellenőrizni kell. A kérdéssel foglalkozó egy 1860-as évekbeli irat szerint a bűnözés már az 1830-as években aggasztó méreteket öltött, miközben a városi rendőrség fenntartásának exponenciálisan növekvő költségei egyre inkább fenyegette Pest város büdzséjének egyensúlyát, így felmerült a rendőrség államosításának lehetősége.
A helyzetet nehezítette Szentkirályi Mór főpolgármester és Thaisz Elek rendőrkapitány konfliktusa, amelyre végül az utóbbinak kedvező bírósági ítélet tett pontot – Szentkirályi lemondott hivataláról. Az 1872 decemberében az uralkodó által is jóváhagyott egyesítési törvény rendelte el végül a fővárosi rendőrség államosítását. Az már Lugosi szerint a budapesti emlékezet jellemző sajátossága, hogy az egykori pergyőztes Thaiszt egy erősen túlzó antimítosz részeként őrizte meg, míg a lemondásra kényszerült főpolgármester nevét a mai napig egy központi helyen fekvő utca viseli.
A háztartások és az iparosműhelyek nem különültek el teljes mértékben egymástól. Ugyanígy a vendéglátás, a vendégfogadás és a prostitúció is összefonódott. Gyakran megesett, hogy felvettek valakit egy vendéglátóhelyre felszolgálónőnek, közben a családi háztartásban cselédfunkciót is betöltött, de a forgalom növelése érdekében a női munkavállalóktól sokszor elvárták, hogy szexuális szolgáltatást is nyújtsanak. A város népessége a bevándorlás erősödése miatt nőtt, egyben férfi többségű volt, ami ha nem is példátlan, de történetileg rendkívül ritka. A férfi többletet azonban már az 1880-as népszámlás idején a jól megszokott nőtöbblet váltotta fel, viszont a prostitúció szükséges voltába vetett hit továbbra is fennmaradt, amelynek működését szinte a bordélyházak bezárásáig állandó botrányok kísérték.
A városegyesítés egyik alapvető feltétele a Lánchíd volt. Pest-Budát annak megépítése előtt egy szétszedhető hajóhíd kötötte össze a Kishíd (ma Türr István) utca magasságában, majd amikor ez már nem tudta megfelelően kiszolgálni az átkelő forgalmat, akkor a szerkezetet áthelyezték a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca vonalába. A hajóhíd csónakokból állt, amelyeken palló ívelt át, ezen haladt a forgalom. A szerkezetet télen darabjaira kellett szedni, és ekkor az áthaladás a dunai jég vastagságának függvénye volt. A tavasz érkeztével pedig a hajóhíd visszaállítása akadályozta a hajóforgalmat. Amíg a járművek továbbhaladása érdekében ismét szétszerelték a hidat, szünetelt az átkelés, holott a forgalom akkor már mindkét irányban jelentős volt.
Az egyesítés kérdését már a reformkorban felvetette gróf Széchenyi István, aki úgy látta, a városok az összekapcsolásuk révén még látványosabb fejlődést érhetnek el, mint külön-külön. Úgy vélte, Buda-Pest központi gazdasági szerepköre véglegessé válna, ha a Dunán nemcsak kompokkal és csónakra szerelt pallókon lehetne átkelni, hanem egy állandó, szilárd és stabil híd kötné össze a két várost egész évben. Mivel a folyón mindenhol máshol csak kompon lehet átkelni, egy híd az egész ország áru- és személyforgalmának jelentős részét Buda-Pestre vonzaná. Nem utolsó sorban egy ilyen híd megépítése a beszedhető hídpénz miatt is kiváló befektetésnek tűnt.
A mai kor embere hajlamos vízfejként tekinteni Budapestre, amely túlerejénél fogva erőforrást von el a vidéki régióktól. A XIX. században viszont kifejezetten sokat küzdöttek azért, hogy ez az erős központ létrejöjjön, így ellensúlyozva Bécs jelentőségét. Világosan látták, hogy a régi szimbolikus fővárosi szereplőt, azaz Budát, illetve a fejlődés új gazdasági motorját, Pestet össze lehetne kapcsolni. Miután pedig az 1848–49-es felkelést leverték, a nemzeti gondolat tovább erősödött a magyar politikai elitben. Nagy felháborodást váltott ki az 1850-es osztrák népszámlálásnak az a célkitűzése, amely az ország lakosságának etnikai összetételét is fel kívánta mérni. Ez alapesetben egy népszámlálás természetes célja a várostörténész szerint, de az osztrák–magyar konfliktus kontextusában a szakmai feladat végeredményben megvalósíthatatlannak bizonyult. Bármilyen eredményt hozott is volna a népszámlálás az etnikai viszonyok felmérése terén, semmi esély nem lett volna arra, hogy azt magyar és osztrák oldalon egyaránt elfogadják. Az biztos, hogy az osztrákokat 1850-ben nem vezette túlzott jó szándék a magyar nemzetiségűek arányának pontos megállapítására. De minden bizonnyal nem volt olyan nagy mértékű trükközés – teszi hozzá Lugosi –, mint azt magyar részről feltételezték. A már említett Kőrösy József akadémiai székfoglalójában bonyolult számítások útján próbálta az osztrákok által publikált adatokból levezetni a „valódi” viszonyokat. Végül Pest vonatkozásában azt hozta ki, hogy a magyar etnikum kicsivel ötven százalék felett volt. – Nagyra becsülöm Kőrösyt, de ezt az egyet nem hiszem el neki – mondja Lugosi.
A változás azonban megállíthatatlannak bizonyult: a budai közjegyzők által 1874–1900 között kiállított okiratok kétharmada magyar nyelvű volt. Az 1900-as népszámlálási adatok is azt mutatják, hogy addigra már csak csekély számú német és egyéb idegen ajkú nemzetiség lakott Pesten és Budán egyaránt – halljuk a városkutatót.
És hogy voltak-e ellenzői a folyamatnak? A budaiakban volt egyfajta kisebbrendűségi érzés, hogy Pest majd leelőzi őket, miközben mégiscsak Buda az ősi főváros, a budai Vár jelentőségét jelzi, hogy azt kellett visszafoglalni előbb a törököktől, később a császári seregtől. De Buda régi, történelmi szerepköre az egyesítés után is fontos maradt: 1886-ban történeti kiállítást is rendeztek a város felszabadításának kétszázadik évfordulójára. Hiába igyekezett ugyanakkor a városvezetés, hogy a Budavári Palota ne maradjon lakatlan, Ferenc József és Erzsébet királyné nem sokszor éjszakázott ott. Persze, ez Hauszmann Alajos, a palota átépítését levezénylő építész erőfeszítéseinek értékéből semmit nem vont le. A pesti oldal jelentősége folyamatosan nőtt: az egyetemet még a XVIII. század végén költöztették át Budáról a túlpartra, a könyvnyomdák száma meredeken emelkedett, Vörösmarty Mihály, Bajza József és a két Kisfaludy irodalmi köre is Pesten működött, és még a 12 pont egyikének követelése is így szólt: „évenkénti országgyűlést Pesten!” Volt tehát félnivalója a budaiaknak.
Ehhez képest Buda utolsó polgármestere, Házmán Ferenc támogatta az egyesítést, mert úgy látta, hogy az ősi főváros haszonélvezője lehet a döntésnek. Buda nagyvárossá válásának jelei csupán a két háború közötti korszakban kezdtek láthatóvá válni Lugosi szerint, visszatekintve mégis megállapítható, hogy Házmánnak igaza volt. Pest utolsó választott főpolgármestere, Szentkirályi Mór viszont tévedett, amikor az egyesítéstől félt, hiszen az kiszélesítette Pest modernizációs fejlődését, bevonva abba Budát és Óbudát is.
Az állam elképzelése végső soron az volt, hogy egy impozáns, szép és fejlett, az európai és amerikai városokkal méltán összehasonlítható nemzeti főváros és modern metropolisz jöjjön létre. Mindez összekapcsolódott azzal a külgazdasági és külpolitikai célkitűzéssel, hogy Bécstől 250 kilométerre, keletre egy erős gazdasági és kulturális centrum alakuljon. Úgy gondolták, hogy az egyesített főváros a keleti irányú gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok, valamint az idegenforgalom fejlesztésének következtében „Kelet Párizsává” válhat majd.
A bécsi udvar 1867 után már nem akadályozta a magyar főváros fejlődését. Ferenc József Budapesthez fűződő viszonyát ugyanakkor jól jellemzi, hogy a Hofburgban megtekinthető dolgozószobájában ma is ott van hűséges katonájáról, Alois Alnoch ezredesről készült festmény. Alnoch volt az, aki 1849- ben megpróbálta felrobbantani a Lánchidat, de végül belehalt a kudarcos küldetésbe. Ha az ezredes levegőbe röpíti a hidat, a Pest-Budáról Budapestre irányuló utazás története is hosszabbra nyúlt volna. Bár a három város egyesítését így is csak késleltetni lehetett volna, megakadályozni nem.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/46. számának Budai Hang mellékletében jelent meg november 17-én.
