Lajta Béla (születési nevén Leitersdorfer Béla) „modern városépítő” volt – ahogy azt kortársa, Nádai Pál műkritikus pontosan megfogalmazta –, akinek víziói hangsúlyosan alakították a századelő Budapestjének karakterét, és aki európai viszonylatban is meghatározó művésszé vált. A gazdag pesti kereskedőcsalád fi a egykori mestere, Hauszmann Alajos irodájánál kezdte a pályafutását, részt vett a Kossuth téri Igazságügyi Palota (később Néprajzi Múzeum) tervezésében is. A kor szokásainak megfelelően külföldi tanulmányutakon gyarapította tudását: beutazta a Mediterráneumot és Észak-Afrikát, majd dolgozott a német Alfred Messel és az angol Richard Norman Shaw irodájában. Ezen élmények hatására egyre jobban eltávolodott a historizmustól, és lett Lechner Ödön nemzeti szecessziós törekvései nek követője. E szellemi mozgalom jegyében születtek meg legkorábbi alkotásai, mint például a New York Kávéház szélfogója. A szakma figyelmét 1899-ben, a lipótvárosi zsinagóga tervpályázatán hívta fel magára, a Markó utcai nagy telektömbre tervezett – harmadik díjat nyert – épület megoldásai egyértelműen Lechner hatását mutatták, és nagy visszhangot váltottak ki.
Lajta alig két évtizedes pályája során sokrétű, folyamatos kísérletezésre törekvő és új megoldásokat kutató, progresszív életművet hozott létre. Asszimilálódott zsidóként identitása egyaránt alakította építészeti látásmódját, amely a zsidó kultúra és a magyar népi-nemzeti örökséget ötvözte. Védjegyének számított a bűvös szerkezetiség, a józan kiegyensúlyozottság, a tömeg harmonikus felépítése, a letisztultság és a sallangmentesség. Rövidre szabott élet jutott neki, csupán tíz budapesti épület, néhány tucat síremlék és egy zentai tűzoltólaktanya őrzi az emlékét. Az egykori főpolgármesterrel, Bárczy Istvánnal való jó kapcsolatának köszönhetően kapta meg a fővárosi iskolaépítő program legnagyobb költségvetésű munkáját, a Vas utcai Felső Kereskedelmi Iskola (ma BGSZC Széchenyi István Kereskedelmi Szakgimnáziuma) tervezését és megépítését. Ahogy az a kiemelt beruházások esetében lenni szokott, a tervek folyamatosan változtak, a költségek emelkedtek, az átadás csúszott. De mégis megszületett Lajta Béla egyik legkarakteresebb épülete, amely robusztus tömegformálása, sötét tónusai és szinte misztikus belső térelrendezése miatt nem egy klasszikus iskolaépületet idéz.
Ennél jóval reprezentatívabb lett volna a Fővárosi Könyvtár és Közművelődési Intézet többfunkciós épületegyüttese, mely fi nn hatást mutatott, és a finn Lars Sonck által tervezett, Helsinkiben található templom, a Kallion Kirkko formavilágára emlékeztet. A feladatot annak ellenére Lajtára bízták, hogy csak második lett a tervpályázaton, a megvalósítást azonban az első világháború megakadályozta. Emlékezetes alkotása a Paulay Ede utca foghíjtelkén felépült, kerubjairól híres, szürke márványhomlokzatú Parisiana mulató (a mai Új Színház); ahogy testvéreinek Szervita téri üzletbérháza (a Rózsavölgyi-ház) is, melyet a mellette álló szecessziós épületek közül horizontális tagolása, fehér kerámiaburkolatú homlokzata és a stilizált népművészeti motívumok emelnek ki, és tesznek igazán emlékezetessé.
A Pesti Chevra Kadisa építészeként életművében hangsúlyos helyet foglalt el a síremlékművészet: a Kozma, valamint a Salgótarján utcai temető alakításában is fontos szerepet vállalt, de a pesti neológ hitközség vele terveztette meg a budapesti reprezentatív épületeit, mint a vakok intézete (ma Mozgásjavító Általános Iskola), illetve a népies ornamentikával gazdagon díszített Szeretetház (ma Országos Idegtudományi Intézet). Egyik utolsó munkája a Pesti Izraelita Hitközség alapítványi gimnáziumának épülete (ma az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola) volt, amelynek végleges arculatát Hegedűs Ármin alakította ki 1923-ban. Erre az épületre is a Vas utcaihoz hasonló monumentális tömegalakítás, erődítményszerűség jellemző.
Megbízásai közül kiemelkedik a Mexikói úton lévő 1905 és 1908 között épült Wechselmann-féle vakok intézete, mely komorságában is méltóságteljes, puritán homlokzatát kizárólag téglaberakás és az ablaktagolás díszíti. De az intézmény az angol Arts & Crafts, a finn nemzeti romantikus építészet és a hazai népi építészet jegyeinek elegáns ötvözése miatt igazán figyelemreméltó. „[A] kerítés ornamentikájába szervesen beillesztve ismert költemények strófáit találjuk, a vakok számára való domború pont-írásban; a kerítést e strófák mint kedves, játékos ornamentumok díszítik, egész Budapest vakjai pedig odajárnak Arany, Tompa és Kiss József versein épülni” – írta Bárdos Artúr a Művészet hasábjain 1913-ban. Lajta Béla az egyik legmarkánsabb látásmódú alkotó, az 1930-as évek magyarországi progresszív építészetének előfutára volt. Pályája azonban nagyon korán derékba tört, elméje fokozatosan megbomlott, 1919 őszén testvére, Henrik saját gyámsága alá helyeztette. Lajta egy évvel később, 1920 októberében hunyt el Bécsben. Mindössze 47 esztendős volt.
Budapesten álló alkotásai jobbára átalakítva, eltorzítva maradtak az utókorra, csupán a régi tervek, archív fotók, vagy épp a leírások segítségével lehet képet alkotni valódi kinézetükről. Ezt a munkát segíti az egy évtizeddel ezelőtt létrehozott Lajta Béla Virtuális Archívum, amelynek szakmai koordinátora a Kiscelli Múzeumban most látható tárlat kurátora is egyben. A Csáki Tamás által összeállított anyagban elénk tárul Lajta műtermének enteriőrje: a tervei és a tanulmányútjain készült fotói mellett láthatóak a keleti kerámiagyűjteményének darabjai és népművészeti tárgyai, valamint saját készítésű bútorai; de rokoni köre, a Leitersdorfer család is megjelenik a kiállításon. Külön figyelmet szenteltek az épületei utóéletének is. Ez a rész látni engedi, hogyan (nem) viszonyunk ehhez a kivételes örökséghez, tragikus képet festve a (nem létező) műemlékvédelem helyzetéről is. Elég csak a Szervita téri épület dekorációjának elcsúfítására, vagy a Rákóczi úti, illetve a Népszínház utcai bérházának eredeti karakterét teljesen eltüntető átalakításokra gondolni.
Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok. Kurátor: Csáki Tamás, művészettörténész. BTM Kiscelli Múzeum, 2024. április 28-áig.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/03. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg január 19-én.
