Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak; ezúttal: Katona Csaba történészt.
Ha az a kérdés, hogy olvasóként milyen könyveket veszek a kezembe, akkor nem szakkönyveket sorolok fel. Most kivételt teszek, mert karácsonyra megkaptam Johan Huizinga csodálatos munkájának új fordítását. A régit Szerb Antal ültette át magyarra A középkor alkonya címmel. Az rövidített kiadás volt, a teljes textus most Őszi középkor címen olvasható magyarul Balogh Tamás munkája nyomán. Huizinga borzongatóan elevenné tudja tenni a XIV–XV. század világát. „Mint ahogy a tél és a nyár ellentéte sokkal meghatározóbb volt, olyan éles volt a különbség fény és sötétség, csend és zaj között. A mai város alig ismeri a zavartalan sötétséget és az igazi csendet, egy árván pislákoló fény vagy egy távoli magányos kiáltás hatását.” Mégsem szakkönyvként forgatom e remekművet, hiszen a középkort történészként nem kutatom, csupán belső késztetés ösztönöz.
E könyv mellett mostanában olyan népmesék egész sorát olvasom esténként, amelyekben az ördög alakja főszerepet játszik. Elgondolkodtat, hogy az ördög hányféle, a régi hitvilágban még önálló túlvilági lény tulajdonságait olvasztotta magába, a rászedett ördögtől a félelmetes démonig. Olvasmányaimban alapvetően konzervatív vagyok. Újra és újra friss élménnyel tesz gazdagabbá Theodor Storm remekműve, A Viharlovas. A főhős, Hauke Heien emberfeletti küzdelme a fríz tengerparton a közösségért időn és téren átívelő értékeket közvetít. A mélyen humánus, a XX. század embertelensége elől öngyilkosságba menekülő Stefan Zweig munkája, A nyugtalan szív nagyon kedves olvasmányom. A regény, amelyben a világirodalom egyik legmegrendítőbb szerelmes búcsúlevele is olvasható, a Monarchia ifjú katonája, Hofmiller hadnagy sorsán keresztül tanít felelősségre és felelősségvállalásra, hiszen: „Kétféle részvét van. Az egyik a kishitű, tulajdonképpen csak a nyugtalan szívé, hogy minél hamarabb szabaduljon a kínos megrendüléstől, amelyet az idegen szenvedés kényszerít rá. Csak a másik az, ami igazán számít, az alkotó részvét, amely nem szentimentális, hanem tudja, mit akar, és kész arra, hogy türelmes legyen, együtt tűrjön a szenvedővel, ereje végső határáig, de még azon túl is.”
A Mann fivérek közül Thomas kevésbé ismert testvérének, Heinrichnek a remekműve Az alattvaló. Főhőse, Diederich Hessling hitvány dörgölőzése a hatalomhoz óvatosságra int: a könyv mondandója nem veszített elevenségéből, sőt – fájdalom – aktuálisabb, mint valaha. Végül Heltai Jenőt említeném. Az érzékenységét és finomságát cinikus humorral leplező alkotót, aki talán a magyar irodalom legalulértékeltebb zsenije. Tőle A tündérlaki lányok az az írás, amely úgy gyönyörködtet, hogy keserű és el nem múló fájdalom kíséri az érzést. Első és utolsó sora majdnem ugyanaz, a záró sort egy betoldás teszi erőteljesebbé: „A tündérlaki lányok – ahogy mondottam már – hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/10. számában jelent meg március 10-én.
