Peter Handke különlegesen érzékeny az észrevétlen dolgokra, tekintetével legtöbbször azt keresi, ahová mások még véletlenül sem néznek. „Nagyon nehéz dolog elfordítani a szemünket a csatároktól meg a labdától, és csak a kapust figyelni – mondta Bloch. – El kell szakadni a labdától, ami egészen természetellenes dolog. A labda helyett az ember a kapust látja ilyenkor, ahogy combjára szorítva kezét, előrefut, visszafut, balra hajlik, jobbra hajlik, a védőknek kiabál valamit. – Máskülönben a kapust csak akkor veszik észre, amikor már kapura megy a labda.”
A kapus félelme tizenegyesnél a Nobel-díjas osztrák író egyik legismertebb műve. A kisregény bűnügyi történet, annak minden kötelező kellékével és realizmusával. Az egyszerű, egyenesvonalú elbeszélés azonban jóval többet rejt egy látszólag értelmetlen gyilkosságnál, és a tettes egyre reménytelenebb menekülésénél. A szövegben egy szörnyű kétely fogalmazódik meg: a nyelv nem megbízható többé, semmiképpen sem alkalmas eszköz arra, hogy a valóságot megragadjuk vele.
Josef Bloch egykori focikapus szerelőként dolgozik egy építkezésen, egészen addig, míg egy délelőtt fel nem mondanak neki. Pontosabban, úgy hiszi, hogy felmondtak neki, mert erre a saját értelmezésén kívül semmi más nem utal. Súlytalan bolyongása után Bécs utcáin, futó kalandba bonyolódik egy pénztárosnővel, akit az együtt töltött este utáni reggelen minden különösebb indoklás nélkül meggyilkol. Tettét követően vidékre utazik egy ismerőséhez, majd, miután rádöbben, hogy a rendőrség hamarosan a nyomára bukkan, elmegy egy focimeccsre, ahol a tizenegyes lélektanáról mesél egy idegennek.
Fogalmunk sincs, hogy Josef Bloch miért tette, amit tett, a kisregényben mégsem ez a talány a legnyugtalanítóbb. Minél eltökéltebben keressük az okokat, annál nehezebben jövünk rá, hogy rossz irányba fordítjuk a fejünket, a csatárt nézzük a kapus helyett, így pedig nem találhatjuk meg a választ. Csakhogy a kapus maga Bloch, vagyis hiába függesztjük fel a világ rendjét, és pillantunk a természetellenes irányba, ezzel sem jutunk közelebb a megoldáshoz, csak a menekülő gyilkosban megbúvó újabb rejtélyre bukkanhatunk.
Peter Handkét a második világháború utáni német nyelvű irodalom egyik legnagyobb alakjának tartják, aki formai kísérleteivel megújította az irodalmi nyelvet. Nobel-díja e tekintetben megkérdőjelezhetetlen. Közéleti szerepvállalásai irányából azonban a Svéd Akadémia ítélete bőséges magyarázatra szorul. A szlovén anyától született Handke szenvedélyesen védelmezte Jugoszláviát, szerbpárti megnyilvánulásai közül a legnagyobb botrányt az egyebek mellett népirtással vádolt Slobodan Milosevic temetésén mondott beszéde okozta. De a srebrenicai mészárlás relativizálása sem javított az író megítélésén.
Mondhatnánk, hogy a kettő független egymástól, de Handke esetében a valóság nyelvi közvetíthetőségének kételye miatt élet és életmű nehezen elválasztható. Josef Bloch tettét és motivációit nem fejthetjük meg, mert ő maga sem érti a körülötte zajló valóságot, a nagy megoldások helyett darabjaira hullott talányok maradnak ebben a kisregényben is. Azok is Tandori Dezső fordításában, így mintha legalább két egyenrangú szöveget olvasnánk egyszerre, egy Handkét és egy Tandorit.
„– Amikor a csatár nekifut, a kapus már a labda elrúgása előtt önkéntelenül is elárulja testével, melyik irányba vetődik majd, és a csatár nyugodtan a másik sarokba lőhet – mondta Bloch. – A kapusnak körülbelül annyi esélye van, mintha szalmaszállal próbálna kinyitni egy ajtót.”
Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél. Ford.: Tandori Dezső. Helikon Kiadó, 2020. 2699 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!
