Az elmúlt években filmes és irodalmi téren is népszerű témává vált a menekültügy. A válság fokozódásával párhuzamosan, nagyjából a 2010-es évek közepétől kezdtek sorjázni a hasonló, rendszerint Nyugat-Európában játszódó művek. A jellemzően egy kaptafára épülő történetek általában egymásra igyekeztek licitálni didaktikusságban, ami az elmúlt években odáig jutott, hogy már a negyvenes évek zsidóüldözése és a menekültek Amszterdamból való kiutasítása között is bátran vonható párhuzam. (A Hol van Anne Frank? című animációs filmben például ez történik.)
Ezért is már hálásak lehetünk az olyan menekülttörténetekért, amelyek nem napjaink válságára igyekeznek reagálni. A történeti időket felelevenítő művek közé tartozik Gaëlle Josse regénye, az Ellis Island utolsó őre is. A francia írónő kötete ráadásul 2014-ben jelent meg, érezhetően nem a mostani hullámra igyekezett felkapaszkodni. Már csak azért sem, mert egészen a száz évvel ezelőtti időkig ment vissza, hogy az Egyesült Államokba érkezőkről, az Ellis szigetén működő bevándorlási ellenőrző állomásról írjon. Amit inkább nevezhetünk szigetnyi hivatalnak, akár börtönnek is, mintsem befogadóközpontnak.
Az ide érkező menekültek osztályrésze itt még az aggodalom, olykor egyenesen rettegés, hogy befogadják-e őket vagy szerettüket. Mi van, ha épp itt, a célegyenesben választják el tőlük mentálisan sérültnek ítélt, így problémás rokonukat? És ha pont a szigetre tartva, esetleg odaérve kapnak el egy súlyos fertőzést? A befutó hajók időnként borzasztó higiéniai körülményei miatt erre is akad példa. A hivatal vezetője, sokszor inkább csak foglya John Mitchell, aki a regény jelenidejében már egymaga van, készül elhagyni korábbi őrhelyét. Többnyire rezignáltan, már semmire sem várva járja az egykor nyüzsgő szigetet. Amikor az érzések megrohanják, akkor is csak bűntudatot és fájdalmat érez azok miatt, amiket elkövetett, és amiket igazán nem tudott meggyónni senkinek.
Megteszi hát regénybeli feljegyzéseiben, felidézve feleségével való röpke boldogságát, majd azt, hogyan használta ki a szigetre érkező egyik nő elesettségét, reménykedését. „Már felfogtam, hogy ez a heves vágy, melybe aggasztó gyöngédség is keveredik, nagyon messzire fog ragadni attól a férfitól, akinek addig véltem magam” – halljuk az elbeszélőtől. Ennek kapcsán pedig eszünkbe juthat Albert Camus talán legfontosabb műve, A bukás, aminek hőse korábban sütkérezett saját vélt erkölcsi nagyságában, segítőkészségében. Mígnem rá nem döbbent: valójában mindent csak saját magáért, tökéletességében való megbizonyosodásáért tesz. Nem vonódik annyira be, hogy az neki már kellemetlen, fájdalmas legyen. Nem osztozik a legelesettebbek nyomorában. Csak szánja őket, és úgy érzi, ezzel a szánalommal már meg is váltotta jegyét az erkölcsös emberek közé.
Az Ellis Island utolsó őre azért is remek regény, mert elbeszélője valóban bevonódik, ezzel felfedezve, hogy segítség helyett sokszor épp kifejezetten kegyetlen, lelkileg megterhelő döntéseket kell hoznia. Máskor pedig saját hirtelen jött vágyainak, érzéseinek nem tud parancsolni, hogy aztán a lelkiismeret-furdalás egy életen át kínozza. Josse regénye nagyszerűen bemutatja, hogy sosem hagyhatjuk figyelmen kívül saját helyzetünket, szerepünket a körülöttünk és részvételünkkel zajló eseményekben. Mert nem hihetjük magunkat kívülállónak. Nem felejthetjük, hogy amíg csak nem vagyunk ugyanolyan mélyen, mint a velünk szemben álló, addig a helyzetet többnyire mi fogjuk uralni. Még akkor is, ha korábban már magunk is talajt vesztettünk, és nem tudjuk többé, mi célunk az életben. Sőt, talán csak akkor igazán.
Gaëlle Josse: Ellis Island utolsó őre, ford.: N. Kiss Zsuzsa, Vince Kiadó, 2021, 3495 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/18. számában jelent meg, április 29-én.
