Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak; ezúttal: Pálos Hannát, a budapesti Katona József Színház színészét.
Ha belépek egy könyvesboltba – és miután túlteszem magam a szorongáson, hogy soha nem fogok tudni mindent elolvasni –, először mindig a kortárs magyar irodalom polcai felé fordulok. Szeretem követni az új könyveket, írókat; és kíváncsi vagyok, ők hogyan reflektálnak a jelenre. Nagyon erős a felhozatal: az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb élménye Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye volt. Azt éreztem, hogy a generációmnak egy nagyon fontos pillanatát örökítette meg, végtelenül természetesen, olvasmányosan, mégis rengeteg költészettel.
Halász Ritától a Mélylevegő pedig a saját életem egy régi foltjához adott szavakat, amiket eddig nem mertem kimondani. A stílusa, humora és világa rendkívül ismerős volt az első mondattól kezdve. Színészként annyira érdekelni kezdett, és addig forgattam újra és újra, hogy végül hangoskönyvet is készítettünk belőle. Most éppen Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényét olvasom, de még hátravan ötven oldal, és kíváncsian várom, hova fut ki a szereplők története. Háy János írásait bármikor felcsapom, hozzá nagyon erősen kötődöm. És most kezdek megérni Esterházy Péter regényeire is.
A könyvválasztásaimat gyakran meghatározza, éppen milyen szerepet próbálok: igyekszem olyan irodalmi művek után nyúlni, amelyek ugyanazokat a kérdéseket járják körbe, mint az előadás, amivel foglalkozunk a színházban. A külföldi szerzők közül apukám (Pálos György operatőr-rendező – a szerk.) ajánlásaira hagyatkozom, így ismertem meg Karl Ove Knausgard Harcom című, hatkötetes életműregényét. Mikroszkopikus közelségbe enged saját magához, a családjához, a hozott és örökölt traumáihoz és ahhoz a harchoz, hogyan lehet ezzel megbirkózni tizen-, huszon-, harminc-, negyvenévesen. Szeretem, hogy kicsit közelebb kerülhetek az életközepi válságban vergődő férfiak problémáihoz. Rettenetesen érdekel.
Muszáj megemlítenem még Kazuo Ishigurót, akiknek minden regénye egy utazás, és mindig más-más világba visz. Legutóbb megjelent kötete, a Klara és a nap zavarba ejt, felkavar, és nem hagy nyugodni; olyan tükröt tart elénk, amelyben végtelenül érzékenyen, pontosan, de ítélkezés nélkül mutatja meg, milyenek is vagyunk mi, emberek.
Engem úgy neveltek, hogy az olvasás elengedhetetlen része a mindennapoknak. Pár éve rátaláltam Dragomán György egy mondatára, miszerint: „Nem lehet olyan életünk, hogy ne legyen napi fél óránk olvasni.” Ezt azóta nagyon szigorúan tartom. Különös és semmihez sem hasonlítható koncentrációt igényel elmélyedni egy regényben. A koronavírus-járvány egyenes következménye nálam, hogy szinte teljesen felhagytam a streamingszolgáltatók gyakran vitatható minőségű sorozatainak követésével, és azt az időt inkább könyvekre és egyfajta befelé figyelésre fordítom.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/6. számában jelent meg február 10-én.
