Ábel neve végérvényesen összefonódott Tamási Áronéval. Amikor az írót említik, hőse jut mindenki eszébe, s Ábel kalandjairól az íróéira asszociálnak. Elvégre Ábel is egész hasonló utat járt be, a törökbúza fejtésétől és a pecsenyényi nyúlon való örömködéstől, egyáltalán a rettentő szegénységtől, majd útnak indulástól a rengetegen át egészen Amerikáig. És az emblematikus, nagy mű is ez a trilógia lett. „Ezentúl már egyre Ábel magasságából néztem Áron felé, annál is inkább, mert tudtam, hogy az ő szándékai mindig is ebben a magasságban jártak” – búcsúzott az Irodalmi Szemle hasábjain Monoszlóy Dezső Tamásitól.
Akadtak persze még fontos, nagy munkák, de az Ábel-regényhármasé maradt az elsőség. Nem csoda, hogy már Schöpflin Aladár is úgy méltatta a Nyugat 1933/2. számában: „Tamásinak sikerült a magyar törzs egy különleges ágának, a székely embernek csaknem teljes típus-képét lerögzíteni csaknem teljes valójában.” Az Ábel a rengetegben egy évvel korábban jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és csak 1934-ig kellett várni a befejező kötetig. Az egybefűzött kiadás 1937-ben érkezett, onnantól pedig számos alkalommal újra kiadták Erdélyben és Budapesten is. Az MMA Kiadóé kifejezetten impozáns kiadvány, a szövegtengert Szilágyi Varga Zoltán illusztrációi színesítik. Hosszabbnak, vaskosabbnak is tűnik a könyv, mint egyik-másik Ábel-összes.
A fülszöveg szerint a kiadás szövegkritikai igénnyel készült, hogy „az ötvenes évek derekán véglegessé formált, kéziratban is fennmaradt műhöz igazodva” őrizze „a stílusában legtisztább, az író akarata szerint a legpontosabb változatot”. Ami apróbb módosításokat jelenthet esetlegesen ismert más kiadásokhoz képest, de a szövegeket véletlenszerűen összevetve nem bukkantunk nagy változtatásokra. Tamási szövegére persze azonnal ráismerni, nem is lehetne ezt a nyelvet kifordítani önmagából.
Az Ábel-regényeknek továbbá a humorukra érdemes mindenképpen kitérni. Rendkívül szórakoztató mind az, ahogy egymást ugratják, mind amikor magukban rágják a dolgokat és gondolkoznak, miként járjanak túl a másik eszén. De amikor túl nehéznek bizonyul a valóságról beszélni, a menekülőutat is a játék jelenti. Így áll a helyzet a legkomorabb pillanatokkal is. Görömbei András idézi az Alföld 1974/12. számában: „Ábel érzi, amit az apja mondani akar, s amikor az apa bort tölt, Ábel önkéntelenül is feláll, az apja pedig közli vele koccintás közben a szomorú hírt: »A jó Isten nyugtassa meg szegény édesanyádat...« Ábel egy pillanatra összeroskad a fájdalomtól és sír, de az apja humora megint továbblendíti a megfeketedett pillanatot, s mint mindig, Ábel most is bekapcsolódik az elmejátékba. S ezt már a természetévé vált önérzetessége követeli meg. A beszéd fonalát pedig egy »rendes feltámadás« esélyeinek tréfás értelmezése felé vezeti.”
A három regény közül az Ábel az országban-t (eredetileg: Ábel a Társadalomban) fogadta visszafogottabb lelkesedés, bár voltak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy a színvonal egységes. Mégis, inkább az Ábel Amerikában-nal állt helyre sokaknál az összkép. „A regény merészségeitől meghorkanó kritikának kétségtelenül igaza volt, – de ha most, az újra abszolút művészi hatást keltő harmadik kötet távlatából nézzük Ábel városi kezdőlépteit, sok mindent meg kell bocsájtanunk” – fogalmazott Possonyi László az Életben. Közel kilencven évvel később is egyet kell értenünk vele.
Tamási Áron: Ábel. MMA Kiadó, 2022. 5800 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg, október 14-én.
