Fel lehet-e fűzni egyetlen erős ötletre egy egész filmet? A tavalyi Cannes-i bemutatója óta sokat emlegetett Érdekvédelmi terület esetében tartottam attól, hogy negyed óra után önismétlővé válhat a produkció. Ami könnyen a saját farkába harapó kígyó képzetét vetítheti elénk. Jonathan Glazer filmje elvégre az auschwitzi koncentrációs tábor árnyékában meghitt-zajos családi életet élő Rudolf Höss mindennapjait mutatja be. A hétköznapinak tűnő események azáltal válnak felkavaróvá, hogy közben a háttérben végig halljuk a halálgyár zakatolását. De mi van akkor, ha negyed óra elteltével magunk is megszokjuk a megszokhatatlant, és inkább csak azt várjuk, hogy a film nyújtson ennél is többet, erősebbet és megrázóbbat?
Mennyire könnyen tudunk hozzászokni a poklok poklához is – tehetjük mérlegre saját hozzáállásunkat is. Főként, hogy az Érdekvédelmi terület kapcsán sokan emlegetik a kortárs értelmezési keretet. Amivel szemben viszont felvethető, hogy a Glazer-film központi családja nem pusztán közömbös (vagy közönybe menekülő) hallgatója a borzalomnak. Rudolf Höss ott van a világégés első számú felelősei között, a brutalitás figyelmen kívül hagyásával pedig saját nyilvánvaló embertelenségéről nem vesz tudomást. Volker Schlöndorff készített néhány éve egy a franciaországi német megszállás végnapjairól filmet Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) címmel. Hősévé Dietrich von Choltitz vált, akit a svéd diplomata, Raoul Nordling végig azzal győzködött: Párizs megmentőjévé válhat, amennyiben hallgat a lelkiismeretére, és végül nem romboltatja porig a francia fővárost. (Van olyan történész, aki ugyanakkor vitatja a történetet.) Choltitz pedig, mielőtt még hallgatott volna a jó szóra, feltette a kérdést: azok talán másként cselekedtek, akik berlini civilek tömegeivel jártak el hasonlóképp? Ahogy korábban ő is kivette a részét ártatlanok lemészárlásából. A léptékek persze különbözőek, de lehet így méricskélni embertelenségek között? Vagy ellenkezőleg, az számít káros relativizálásnak, ha ezeket egymás mellé tesszük?
A Schlöndorff-filmet azért is érdemes párhuzamként említenünk, mert az Érdekvédelmi terület is a felelősség és közöny szintjeit, jelentéstartalmait feszegeti. Ha például Hössék hozzáállását kiterjesztjük a gyilkolásban akkor részt nem vevőkre, vagy mondjuk a mostani ukrajnai háború szomszédságában élőkre, akkor is veszélyesen összemoshatunk különböző dolgokat. Jonathan Glazer rendező fogalmazott úgy a Telex interjújában: „Amit a filmben láttunk, évtizedekkel korábban történt. De naprakész, hiszen a tévében mi is atrocitásokat láthatunk mindennap. Az Érdekvédelmi terület egyik fő kérdése, hogy miért értékesebb egy élet a másiknál, amikor az alapvető vágyaink és igényeink ugyanazok. Szörnyű dolog, de ez a film ma releváns. Bárcsak ne lenne az. Bárcsak azt tudnánk mondani, hogy ami történt, az egy anomália volt, valami, ami csak egyszer történt meg a múltban.”
Valóban tragikus, ahogy a tévénéző közönyét növelik a nap mint nap a hírekben követett borzalmak. Az Érdekvédelmi terület viszont más kérdést boncolgat: az elkövető és környezete tagadását, kognitív disszonancia redukcióját. Abból a szempontból válik izgalmassá, hogy igyekszik megértetni: a hétköznapok során a történelmi bűnöket elkövető személy sem feltétlenül mutatta magát szörnyetegnek. Ungváry Rudolffal készült interjúnkban is idéztük korábbi beszámolóját arról, milyennek látta az utcán felbukkanó Wehrmacht-katonát. De érdemes a témában Kertész Imrét is olvasgatnunk, többek között.
A Glazer-film valóban Hannah Arendt (és az említett Kertész) igazát erősíti, és a gonosz banalitását mutatja meg. (Glazer maga is elmondta többek közt az említett telexes beszélgetésben, hogy ez volt a kulcsgondolat.) A játékidő előrehaladtával pedig nyugtalanságunk mégsem csökken, amihez kellenek persze a másféle történetmesélési eszközök is. Kifejezetten erősek például az utolsó jelenetek a filmbeli közegből kiszakadó, a lépcsőket magányosan rovó Höss-szel. Múlt és jelen egymásra vetítése megtörténik aztán a filmben is, vitákra ez is könnyen okot adhat.
Különösen erőssé teszi az Érdekvédelmi területet a Höss feleségét alakító Sandra Hüller játéka, ahogy a családon belüli dinamika kibontása is. Olykor tényleg a legegyszerűbb jelenetek lesznek a leginkább sokkolóak. Ilyen például, amikor a Höss-fiút látjuk szobájában játszani, majd zavartan az ablak felé tekingetni, nem tudva kizárva a táborban zajló eseményeket. A mondat, amivel végül félresöpri az egészet, sokáig a néző fejében visszhangozhat.
Hatásos, erős filmet tett le az asztalra Jonathan Glazer. Megvan benne a potenciál, hogy termékeny és fontos vitákat, beszélgetéseket generáljon. Szükséges is beszélnünk a hasonló borzalmakról, mert az pontosan látható: a(z el)hallgatás sokkal könnyebben vezet a tragédia megismétlődéséhez.
Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest). Amerikai-brit-lengyel történelmi dráma, 106 perc. Február 15-étől a mozikban.
