Lemondott Omar el-Besír szudáni elnök csütörtökön, miután minden eddiginél nagyobb tüntetések törtek ki az országban a mindent behálózó korrupció, a rezsim visszaélései, illetve a gazdasági problémák miatt. Mindezzel egy harminc éve hatalmon lévő diktátor uralma végére került pont, akit egyébként a nemzetközi bíróságok népirtással és emberiesség elleni bűnökkel vádolnak.
Így ebben a hónapban el-Besír már a második afrikai vezető, aki népharag miatt kényszerül távozni a hatalomból, Abdel-Azíz Buteflika algériai elnököt még április elején szólította fel lemondásra az ottani vezérkari főnök. És bár Omar el-Besírt is valószínűleg a hadsereg kényszerítette lemondásra, ő azért egészen más súlycsoportba tartozik, mint Buteflika – rossz értelemben.
Szegényparasztból hadúr
A szegényparaszti származású el-Besír egy Nílus-parti faluban látta meg a napvilágot, amikor az még Egyiptomhoz tartozott. Nem sokkal azután, hogy Szudán elnyerte függetlenségét, a kis el-Besír már 16 évesen belépett a hadseregbe, ami olyannyira megtetszett neki, hogy később katonai pályán folytatta a tanulmányait. Ahogy az lenni szokás, itt szép lassan haladt előre a ranglétrán, így amikor 1989. június 30-án katonatisztek megdöntötték a törvényesen megválasztott kormányt, őt nevezték az az ország élére.
Nem volt jó ötlet: sokan ugyan abban reménykedtek, hogy véget ér az akkor már sok-sok éve tartó második szudáni polgárháború, el-Basír nem vetett ennek véget, így az tovább folytatódott. Az állandó háborúzás miatt a lakosság még jobban elszegényedett – ellentétben ővele, aki az Egyesült Államok kiszivárgott diplomáciai iratai szerint 9 milliárd amerikai dollárnyi vagyont halmozott fel londoni bankokban. Ám ez még nem minden: hamarosan bevezette az iszlám törvénykezést, betiltotta a zenét, a táncot, sőt még az esküvői ünnepségeket is. Diplomáciailag azonban jóval nagyobb vihart kavart, hogy 1991-ben befogadta Oszáma bin Ládent, majd menedéket nyújtott az Egyiptomban merényleteket végrehajtó fundamentalista terroristáknak. És bár később ezért Washington a terrort támogató országok közé helyezte Szudánt, ez mit sem zavarta a diktátort, aki 1993-ban ugyan formailag lemondott, és véget vetett a négy évvel korábbi államcsíny óta tartó diktatúrának, ám semmi sem változott, mert újra megtette magát elnöknek.
Ördög a tevén és a XXI. század egyik legvéresebb konfliktusa
El-Besír neve azonban nem ezek miatt fog bekerülni a történelemkönyvek legsötétebb fejezeteibe. 2004 októberében a kormány ugyan véget vetett a második szudáni polgárháborúnak, ezután viszont elkezdődött a darfúri konfliktus. Ennek a gyökerei az országban meglévő etnikai ellentétekre vezethetők vissza. A nem arab nemzetiségű felkelők forrongásait a kormány arab katonai csapatokkal próbálta leverni, mindhiába: a konfliktus egyre csak szélesedett, átterjedt Csádra, sőt még a Közép-afrikai Köztársaság is belekeveredett a krízishelyzetbe.
Ekkor vált világszerte ismertté a Dzsandzsavíd milícia neve, ami annyit jelent, „ördög a tevén”. E katonai alakulat rendkívül kegyetlen módszereket alkalmazott: a beszámolók nők tömeges és nyilvános megerőszakolásáról, újságírók elrablásáról, falvak sorozatos felégetéséről, férfiak legyilkolásáról, a lakosság elűzéséről, kiéheztetéséről, az ivóvízellátás megakadályozásáról szóltak. Később, 2008-ban a Nemzetközi Bünetőbíróság ezért népirtással vádolta meg el-Besírt, aki az ügyész állítása szerint a Dzsandzsavíd milícia segítségével gyilkosságokkal, nemi erőszakkal és deportálásokkal akarja elpusztítani a darfúri törzseket. Így hosszú évekig el-Besír volt az egyetlen hivatalban lévő elnök, aki ellen elfogatóparancs van életben.
Bíróság helyett puccs
El-Basír végzetét azonban most egészen más dolog okozta. Szudánban decemberben kezdődtek a tüntetések a diktátor ellen, a növekvő infláció, az üzemanyaghiány és a kenyér árának emelkedése miatt utcára vonulók ideiglenes kormány megalakítását követelték. A demonstrációkon a nők is nagy számban vettek részt, annál is inkább, mert el-Besír rezsimje idején az egyre szigorúbb vallási előírások miatt sokat romlott a helyzetük. A demonstrálók és a kormány viszonyát jelzi, hogy a Human Right Watch szerint már több tucatnyian haltak meg a tüntetéseken.
Hétfőn azonban mintha fordulat történt volna: mikor az elnökhöz lojális erők megjelentek és könnygázzal oszlatni kezdtek, egy közeli laktanya kapui megnyíltak és a katonák védelmet adtak a tüntetőknek – olyannyira, hogy még a biztonságiakkal is tűzpárbajba keveredtek. Habár egyelőre nem tudni, mi váltotta ki el-Besír lemondását – ami sokkal inkább lemondatás lehetett inkább –, igen valószínű, hogy a katonaság pártolt el a diktátor mellől. Erre utal az is, hogy később szemtanúk közölték hírügynökségekkel, hogy katonák szállták meg az államfő vezette Iszlám Mozgalom székházát (a mozgalom része a kormányzó Nemzeti Kongresszus Pártnak).
Hogy mi lesz el-Besír sorsa, kiadják-e a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, vagy futni hagyják? Az események mostani állásakor mindezt nehéz megjósolni. Annyi azonban bizonyos, hogy a mai fordulattal Szudán még korántsem lélegezhet fel. Darfúrban továbbra sem ért véget az erőszak, a megbékélésre még hosszú éveket kell várni.
