Vajon hány sajtópert indítottak a forradalom idején, és hány újságírót ítéletek el a szabadságharc után? 1848-49: Sajtótörvény a gyakorlatban.
Nincs többé censura! – e szavakkal lépett be felesége a sajtóvétség miatt börtönbe zárt Táncsics Mihály budavári cellájába március 15-én kora este. A pesti forradalom már „majdnem” lement, s a sajtószabadság ügye körül forgó események amolyan záróakkordjaként a tömeg a Helytartótanácsból a cenzúrát kikerülő, radikális politikai változásokat követelő Népkönyv címen Lipcsében kiadott munkája miatt raboskodó Táncsicsért nyúlt. „A bérkocsiból kifogták a lovakat, felváltva húzták a fogatot, és fáklyák fénye mellett vitték Táncsicsot Pestre, mialatt fel-felzúgott az »Éljen a sajtószabadság!« rigmus” – olvashatjuk a korabeli beszámolókban.
Március 15. és a forradalom egyik legfőbb vívmánya kétségkívül ez: nem hiába olvashattuk Irinyi Tizenkét pontjának első helyén a „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”
De vajon mennyire működhetett szabadon a sajtó a forradalom alatt? A kérdés összetett és erről a mai napig nincs közmegegyezés. A téma vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy az események, a szabályozás rendkívül gyorsan történtek – a forradalom kitörése és az 1848:XVIII. sajtótörvény április 11-i kihirdetése között egy hónap sem telik el –, ráadásul már az első pillanattól a belső politikai csatározások jellemzik. A vita két témában, a lapalapításhoz szükséges kaució és a sajtóvétségek körül hágott csúcsra. A március 20-án sebtében beterjesztett első javaslat, ami Szemere Bertalan még 1848. januári tervezete volt, a politikai napilapok kaucióját az addigi 15-ről 20 ezer forintra emelte volna – összehasonlításképp: egy magasabb rangú városi tisztviselő egész évi fizetése ezer forint körül alakult, míg 20 ezerért egy kisebb villát lehetett belőle venni a fővárosban. Problémát jelentett még, hogy a lehetséges sajtóvétségeket nem írták körül világosán, ám annál keményebben büntették volna, ráadásul visszamenő hatállyal, március 20-tól.
Nem csoda, ha a március 22-én Pestre eljutó javaslatot a városháza előtti Szabadság téren elégették. A mindössze három nappal korábban alapított, a forradalom legmarkánsabb radikális lapjává váló Marczius Tizenötödike pedig úgy jellemezte: „a táblabíró politikai védelmére szolgáló, uj censura (...) szabadelvűségében száz évvel áll a Metternich-féle kormány erre vonatkozó rendeletei mögött.” S még a radikálisnak nem nevezhető, a liberális nemesség szócsövének számító, kezdetben a Batthyány-kormány hivatalos lapjaként funkcionáló Pesti Hírlap is így írt: „sok részben rosszabb állapotot idézne elő az irodalomra nézve a március 15. előttinél.”
A magas kaució mögött közben az állhatott, hogy a liberális nemesség az esetleges sajtótámadások mellett így próbált gátat vetni az új szabadságot az „álarczos reactio” és a nemzetiségi, főleg szláv mozgalmak hírlapalapításainak. A tervet maga Kossuth is védelmébe vette. „Későbben, a politikai fejlettség nagyobb fokán, csak azon lapok fognak felállhatni, mellyek bizonyos politikai pártok határozott színt viselő organumai, egy illy pártnak pedig legkönnyebb lesz a megkívántató nagyobb sommát is kiállítani, s magát valamelly kitűnő tehetség körül összpontosítani” – jelentette ki, s szavai kísérteties párhuzamot vonnak jelenkorunk viszonyaival.
A kauciót végül felére szállítják, „a sajtóvétségek fölött nyilvánosan, esküdtszék itél” – az erről szóló rendeletet április 29-én adja ki a Deák-féle igazságügyi minisztérium. Szemere pedig már belügyminiszterként egy nappal korábban ad ki rendeletet, amely az időszaki lapokra vonatkozóan pontosításokat tartalmaz, illetve törvényhatósági összeírást rendel el az adott területen működő lapokról. A sajtóvétségeket is jobban körülhatárolják: felhívás bűn vagy vétség elkövetésére; csúfot űzés a köz- és vallásos erkölcsökből; az uralkodóház elleni izgatás, az alkotmány megváltoztatására lázítás; hatóság rágalmazása; köztisztviselő, közmegbízatásban eljáró, vagy magánszemély rágalmazása. „A törvény legsúlyosabban a király személyét sértő, illetve a királyi szék örökösödési rendje ellen lázító szerzőket büntette: hat év fogsággal és 3000 Ft bírsággal. A törvény fokozatos sajtójogi felelősséget vezet be: elsőként a szerző, ha ismeretlen, a kiadó, ha ez is, akkor a nyomda vagy »metszde« tulajdonosa ellen indul eljárás” – írja a témát összegző Sajtó és jog 1848/49-ben szakcikkében Koltay András.
Először szabályozzák tehát a sajtót törvényileg, kimondva: „Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti”, ám egyik félnek, de főleg a radikálisabb pesti csoportoknak nem igen volt ínyére. Ahogy A magyar sajtó története 1848-1867 című kötetében Kosáry Domokos még 1985-ben összefoglalta: „A radikálisok különböző csoportjai elégedetlenek voltak a hagyományos nemesi vezetéssel, a »táblabíró politikával«, és e küzdelmük során használták fel érvül a sajtótörvény hiányosságait. A kormány liberálisai pedig, a másik oldalon, baloldali ellenfeleikkel szemben próbálták eszközként használni a sajtótörvény rendelkezéseit, ott és úgy, ahol és ahogy ezt szükségesnek látták. (…) A sajtótörvény megítélése és alkalmazása tehát a magyar polgári nemzeti átalakulás táborán belül alapjában véve a belső politikai erőviszonyok alakulásának függvénye volt.”
Pestet és az országot ellepik az újságok. A lapok a politikai paletta mentén rendeződnek, miközben – ahogy azt Buzinkay Géza a Magyar hírlaptörténet 1848-1918 című kötetében írja – „ennek a zaklatott, csatákkal és költözésekkel szabdalt egy és negyed évnek több laptípus megszületését köszönheti a magyar sajtóélet.” A liberális Pesti hírlap – és a véleményformálás Kossuth által még a forradalom előtt megteremtett műfaja, a vezércikk nyomdokain virágzik a politikai sajtó. Radikális dömping indul, a Marczius Tizenötödike mellett olyan lapokkal, mint a Reform, a Radical Lap, az ezeket magába olvasztó Népelem, vagy a Die Opposition, a kolozsvári Ellenőr. Először kerülnek szociális, az alsó rétegek nyomorúságát taglaló témák egy lap fókuszába – Táncsics Munkások Újsága; néplapot azonban alapítanak kormányzati forrásból is, lásd a Batthyány támogatta Nép Barátja.
De a kormány saját, hivatalos kiadványt is életre hív Közlöny címmel, Debrecenben többek között az Alföldi hírlap a kormánypárti orgánum, míg Kossuth saját nevével a címében amolyan kormányon belüli ellenzéki lapot hoz létre politikai agendájának megtámogatására. De emellett a korszak újdonsága az illusztrált Képes Újság, a politikai élclap, vagy a röplapok és hírlapok közt átmenet hadilapok a szabadságharc végén. A korábban – részben a cenzúra idején a sorok között lavírozások miatt – népszerű irodalmi divatlapok nimbusza közben csökkent.
A statisztika szempontjából a gyors változások, az olykor csak pár számot megélő kiadások miatt is nehéz a pontos számvetés. A kortárs Szinnyei József szerint 1848-49-ben 186 hírlap és folyóirat jelent meg, 26 hazai és két külföldi városban – ezek közül 86 magyar, 73 német, 9 szlovák, 7 szerb, 5 román, 4 horvát és két francia nyelvű újsággal. Fitz József 1948-as összesítője szerint 1848-ban 145 lap, köztük 65 magyar, míg egy évvel később 72 periodika jelent meg, utóbbiak közül 36 magyarul. Buzinkay szerint 1841-től 1847 végéig 104 lap és folyóirat jelent meg országosan, 1848-49-ben viszont már 152, amelynek harmada '48-ban indult el. 1847-48 fordulóján 33 magyar nyelvű hírlap és folyóirat működött, 103 jelent meg Pesten, 18 Budán – az összes többi városban még összesen hetven.
Ami az előfizetéseket illeti: 1848 novemberében napi 19 478 lapot szállítanak naponta postán vidékre, ez duplája az 1842-es 9551-es számnak. A hivatalos felmérések híján a magyar korona országainak 13-14 milliósra becsült lakosságszáma mellett a Pesti Hírlap (a korábbi 5200-ról) 2554, Kossuth Hírlapja 4214, a Közlöny 3-4000, a Nép Barátja 3000, az Alföldi Hírlap 1500, míg a Munkások Újsága 900, a Marczius Tizenötödike 733, az összevonások után a Népelem 225, a Die Opposition mindössze 275 előfizetővel futott. A statisztikák szerint az olvasóbázis ilyen rövid idő alatt nem bővül számottevően, olvasni még 1869-ben is a lakosság mindössze harmada tudott.
Hogy alakultak a sajtóperek? Both Ödön kutatásai bizonyították, hogy „a sajtó valóban széleskörű szabadságot élvezett, még olyan esetekben sem került sor eljárás megindítására, vagy elmarasztalásra, amikor nyilvánvalónak látszott a sajtóvétség elkövetése. A kormány már a megalakulása első percétől kezdve éles – és egyáltalán nem finomkodó hangvételű – támadásoknak volt kitéve” – írja Koltay András. A levéltári iratok szerint esküdtszéki elmarasztalásra, és így a terjesztés megakadályozására 1848-49-ben nem került sor. Akadt olyan – feltételezett – sajtóvétségi ügy, amelyben a feljelentés és az előkészítő eljárás megindítása megtörtént, de ezekben, egyetlen pozsonyi esetet leszámítva, még az esküdtszék előtti eljárásra sem került sor.
Milyen esélyei vannak a nyomtatott sajtónak a túlélésre? | Magyar Hang
Mik a piaci kilátások, és mi történik, ha az egyedi, nem központosított helyi nyomtatott sajtó eltűnik?
Mindössze két esetben bocsátott ki az igazságügyi minisztérium utasítást sajtóper megindítására. 1848. május 20-án a Marczius Tizenötödike ellen rémhírterjesztésért – azt írták: a császár lemondása után kikiáltották a köztársaságot. Többek szerint a megregulázás mellett a cél épp a lap informátorának, az egyre komolyabb befolyást szerző Nyáry Pálnak a félreállítása volt, sikerrel. A másik ügy Táncsics lapját, a Munkások Újságát érintette: 1848. augusztus végén utasították Pest város bíróságát és közvádlóját, hogy indítsanak pert a lap ellen a korábbi panaszok nyomán, ám a gyorsan változó események miatt a dolog elült.
A sors fintora azonban, hogy mindkét lapot betiltották végül. Táncsicsét 1848. december 22-én a kaució letételének elmulasztása miatt. A Marczius keményebb csatát vívott, ám 1849. július 7-én külön kormányrendelettel szüntették meg – miután napokkal előtte megtiltották a „hadititkok kifecsegését”. Az indoklásban is ez szerepelt, illetve „a kormány tagjai elleni izgatások tettleges kihágásokra ingerlés”. Egyesek szerint a lap veszte Görgey támogatása volt Kossuthtal szemben.
Miért beteg a magyar sajtó? | Magyar Hang
Immár hivatalos: a magyar miniszterelnök a legbefolyásosabb hazai médiavezető.
A történethez tartozik még a megtorlás kérdése. Vajon hány újságírót, publicistát vontak felelősségre a világosi fegyverletételt követően. A válasz meglepő: „A birodalmi megtorlás a lapszerkesztőket és publicistákat is érintette, bár úgy látszik, nem újságírói tevékenységük, hanem katonai vagy kormányapparátusban betöltött szerepük miatt. (…) Egyedül az akkor már emigrációban lévő Csernátony Lajost ítélték halálra távollétében, (de) őt sem a Marczius Tizenötödike vezércikkíróját, hanem mint a Honvédelmi Bizottmány titkárát. (…) A legtöbben pedig néhány hónapi rejtőzködés, bújdosás, mégis sokszor azt követően pesti rendőri felügyelet, és egy ideig álnéven való publikálás után tudtak csak visszakerülni a sajtóéletbe, mint például Jókai Mór vagy báró Kemény Zsigmond” – olvashatjuk Buzinkay Géza összegzését.
Felhasznált források, szakirodalom
• Buzinkay, Géza: Magyar Hírlaptörténet 1848-1918. Corvina, Budapest 2008.
• Buzinkay, Géza: Kis magyar sajtótörténet. Haza és Haladás Alapítvány, Budapest 1993.
• Koltay, András: Sajtó és jog 1848/49-ben – In Horváth Attila – Hajdú Gábor (szerk.): Magyar jogtörténeti tanulmányok – pályakezdő dolgozatok. Budapest, Neolife [a PPKE-JÁK kiadványa], 2004. 63-72.
• Kosáry, Domokos – Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története II/1 1848-1867. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
