„Magányos sétáló, melancholikus dudorászó volt ez a »felhőkereskedő« a józan Józsefvárosban. És csigahéjba búvó remete a rigó uccai szobakonyhás kislakásban, ahol az „édesmama” babusgatta, zsarnoki szeretettel viselve gondját »Lajoska« passzív életének. (…) Egész lényén ott volt az árulkodó jel, hogy kívül áll korán s hogy mélyen befelé, a legtisztább időtlenségben él. A trecentóban és a biedermeierben éppúgy, mint a XV. században vagy közvetlenül a francia forradalom előtt. Hogy mikor: bajos lett volna pontosan meghatározni. Csak annyi bizonyos, hogy nem ma. Nem most és nem is egészen itt, ahol van” – írta Gulácsy Lajos festőművészről egykori barátja, Kárpáti Aurél kritikus.
A huszadik század egyik legizgalmasabb festője valószínűtlen ember volt, magányos kívülálló, talányos különc, aki – ahogy Elek Artúr író-művészettörténész mondta róla – „rosszkor jött a világra”. Időn és művészettörténeten kívüli alakja, stilárisan besorolhatatlan fantáziavilága magával ragadja a kortárs szemlélőt, impressziói és hangulatai ugyanis sokszor rezonálnak a mai világot jellemző bizonytalanságra. Erre is reflektál a Magyar Nemzeti Galéria nemrég megnyílt életmű-kiállítása, melyen a jól ismert remekművek mellett Gulácsy több újonnan azonosított alkotása és olyan művek is láthatók, amelyek korábban soha nem szerepeltek kiállításon.
Gulácsy autodidakta festő volt, de az egész művészettörténet örökösének vallotta magát: a nagy elődök képeit másolva pallérozta tudását, különböző művészettörténeti stíluskorszakok, az itáliai és németalföldi mesterek, a rokokó és a preraffaelita festők alkotásai nyomán alakította ki „rendszertelenül rendezett rendszer szerint” saját képi világát, melyen egyaránt tetten érhető a középkor komorsága, a rokokó artisztikussága, a biedermeier kifinomult nyugalma. Idősebb Markó Károlytól Barabás Miklóson át Vaszary Jánosig számos magyar művész kötődött szorosan Itáliához, de senki nem olyan kizárólagossággal, mint Signor Luigi – ahogy Gulácsy magát nevezte. Bejárta Velencét, Firenzét, Genovát, Chioggiát, Comót és Bellagiót, miközben életművének nagy részét is megalkotta. Élményei nyomán „reminiscenciák, dalok, káprázatok, emlékek, vibrációk sejtelmekről…” születtek meg olyan képeken, mint A művész áhítata vagy a Park Bellagióban.
Gulácsy fontos képi forrása volt Dante Alighieri alakja és művei, zsebében is mindig ott hordozta a Divina Commediát. Dante kultuszának egyik legszebb példája a Paolo és Francesca című, a középkor formavilágából merítő grafikája vagy a preraffaelita Rossetti világát idéző Dante találkozása Beatricével című festménye. A brit stílusirányzat, Burne-Jones, Millais, Millet, John Whistler, Rossetti képei is nagy hatást gyakoroltak Gulácsyra, melynek nyomán eszményeket, érzelmeket és vágyakat megjelenítő női portrék sorát festette meg. Ebből a korszakból kiemelkedő a Legenda, A varázslat (A varázsló kertje), a Dal a rózsatőről című képe.
„Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – írta magáról Gulácsy, akinek bizonytalan lelki alkatából is fakadt, hogy a való életben és a festményein is különböző karaktereket öltött magára: reneszánsz lovag, velencei márki, spiritualista, piperkőc gavallér, aszketikus szerzetes, nőket megigéző szenvedélyes szerelmes – ezek az alakok mind ő maga voltak. Szerepeihez új nevek is társultak: Luigi, Louis Gaulois, Birkabordiani Gullaccy Lajjos vagy épp Luigi Gulaxy.
Utóbbi akár Na’ Conxypannak, Gulácsy különleges galaxisának hercege is lehetne – a festő maga is sokszor tekintett így önmagára. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása először mutatja be egybefüggő műcsoportként a képzeletbeli városkát megelevenítő műveket, de Gulácsy leleményről és humorról tanúskodó írásai is életre kelnek a kiállításon Mácsai Pál előadásában. A Vajkutya utca, a vakolat-gyerekek, Borgborg, mohaország törpéje, Hokkehokke, a csodaszakács, Holdkifli kisasszony és a hangot megfoghatóvá és anyagivá alakító Huttertonn doktor olyan utópisztikus univerzum részei, mely akár egy mai képregény témája is lehetne. A gazdag fantáziavilág ellenére Gulácsyban – ahogy erre a kiállítás felhívja a figyelmet – ott lakozott a valóságot figyelő realista művész, ami jól megfigyelhető az olyan emberábrázolásain, mint a Leány asztalnál vagy a Normandiai tengerpart.
„Hiszen a méreg, amit a mámor lihegő perceiben, a redős, bíbor virágok kéjjel túlontúl átitatott szirmaiból, mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog, s én, a csodabogaras, mandulaszemű fiú, meg fogok halni az elefántcsonttorony aranyveretű kapujánál” – írta Gulácsy önvallomásában. Terhelt idegrendszere egész életére hatással volt, a Nagy Háború azonban teljesen maga alá gyűrte a férfit. Üldöztetéses téveszmék, vizuális és hallási hallucinációk gyötörték, kétszer is megpróbált öngyilkos lenni. Rövid időre ugyan visszatalált a valósághoz, de a pszichózis végül teljesen elhatalmasodott rajta, saját műveit sem ismerte már fel. 1918-ban háromfelé vágta és átfestette az eredetileg 180-szor 300 centiméteres Rococo Conterto című fő művét is, ezek közül a két szélső darab – Az ópiumszívó álma és a Rózsalovag – maradt csupán fenn, melyek most a kiállításon együtt láthatók. Gulácsy Lajos a Lipótmezőn vegetálva, a világtól teljesen elzárva élte élete utolsó éveit, 1932-ben hunyt el.
Így búcsúzott Juhász Gyula, a barát a huszadik század páratlan jelentőségű művészétől: „Te ott maradtál: téren és időn túl / Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt, / Nem hallasz már ugatni szűkölő bút / S nem látod a halált, amint arat, / A mosolyt, melyet festett Lionardo, / Nem látod a nőn, – csöndesen halad / Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, / Az örök semmi a vak nap alatt. / Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden / És finoman – hisz művész vagy, Lajos – / Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten / Legyen irgalmas. Ó csodálatos / Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, / Alázatos, hű, tőled nem kiván / Már e plánéta semmit és a holdba / Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”
Gulácsy – Na’ Conxypan hercege. Magyar Nemzeti Galéria. Kurátorok: Bellák Gábor és Plesznivy Edit. Augusztus 27-ig
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg április 14-én.
