Nemcsak ketté, de ezerfelé vagyunk szakítva, más az élet falun, mint a fővárosban – mondja interjúnkban a Nyersanyag című új magyar film két főszereplője, Mészáros Blanka és Dér Zsolt. Beszélgettünk kulturális különbségekről, morális vörös vonalakról és a jóemberkedés jelenségéről is.
– Fővárosi filmes hármas érkezik Pusztaszomajra, hogy a falusi gyerekeknek drámafoglalkozást tartson. Hamar kiderül viszont, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni a közeggel, és az is idegenkedve fogadja őket. Önök hogyan boldogulnának?
Mészáros Blanka: Már az elején szükséges a helyszínt alaposan feltérképezni, az embereket megismerni. Találkozni a családokkal, mielőtt nekikezdünk a projektnek. Mire nyitottak, mihez van kedvük és kapacitásuk? De már eleve az fontos kérdés, van-e például művelődési ház vagy valami közösségi tér, ahol egy asztalhoz tudunk ülni, ahol a gyerekekkel tudunk együtt játszani.
Dér Zsolt: Ha szociális munkás lennék, akkor megnézném, kialakult-e már helyben valami, ahova be tudok csatlakozni. Mire van szüksége a közösségnek? Ez mindenképpen hosszú folyamat. Nem lehet csak úgy odamenni játszóteret építeni. És itt nem a Kutyapártra gondolok, hanem arra, amikor gyorsan el kell költeni a benn ragadt uniós pénzt, ezért hirtelenjében felújítanak egy játszóteret vagy fitneszparkot. A közösségi mindennapokba mégsem tudják integrálni ezeket, végül lerohad az egész. És akkor ebben a történetben még rossz szándék sem volt.
– A Nyersanyag esetében lényeges elem, hogy mindenki a maga szemszögéből jót próbál cselekedni, valami mégis félremegy. Leginkább a másik megértésének hiánya vezet tragédiáig. Mennyire tapasztalni ezeket az ellentéteket a mindennapokban? A két évvel ezelőtti szavazatszámlálós sztorik sajnos hasonlót mutattak.
M. B.: Lényeges, hogy mi most egy világvárosban ülünk és beszélgetünk. Budapest egyben Magyarország központja, a két háború után ez maradt nekünk. A területelcsatolásokkal számos fontos kulturális központ eltűnt ebből az országból. Így vált Budapest azzá, amit vízfejként emlegetünk. Amikor 16 évvel ezelőtt a fővárosba költöztem, annyit írtam a saját naplómba: amíg falun, Kunfehértón éltem, horizontálisan láttam a világot. Budapesten aztán már vertikálisan tájékozódtam. Minden tekintetben nagyon érdekes váltást jelentett.
D. Zs.: És mit láttunk akkor is, amikor nagyvárosi emberek vidékre utaztak szavazatot számlálni? Lovecrafti szörnybeszámolók születtek arról, hogy vidéken a szavazóurnák körül kapatestű démonok keringenek. Nemcsak ketté, de ezerfelé vagyunk szakítva. Közösségi, családi, természeti és egyéni szinten is. Saját magamat izolálom magamtól.
– Ha most Blanka hazamegy Kunfehértóra, jobban érzi már a távolságot az ottani világtól?
M. B.: Persze, már csak azért is, mert az emberek időközben felnőttek. Akik velem együtt voltak gyerekek, ugyanúgy eltűntek a faluból. Sokakat már nem is ismerek a mostaniak közül. Ugyanakkor sokan vannak azok is, akik a közeli város helyett választották a falusias közeget, legalább két új utca jött létre azóta, hogy elköltöztem. Más az életvitel odahaza, nem is lehet összehasonlítani Budapesttel. Azért élek Pesten, mert lételemem a pörgés. Mindennap új impulzusok érnek, újabb emberekkel ismerkedek. Ha elfáradok, akkor hazautazom a szüleimhez és pihenek vagy nézem a tévét, mert az ott a nap 24 órájában megy. Persze, hiszen nem igen van más alternatíva a szórakozásra.
– A kereskedelmi tévés sorozatok pont ezért is tudnak sikeresek lenni. Esténként az egész ország A mi kis falunkra kapcsol. Azt pedig, aki szerepel benne, könnyedén ismerni fogják Kunfehértótól Nemesvámosig.
M. B.: Még nem vagyok elég menő arc Kunfehértón. Azért már a Semmelweisszel valamennyire mégis! De sorozatban még nem szerepeltem, valóban.
D. Zs.: Majd kijön ez az interjú, és lecsap rád valamelyik kereskedelmi csatorna.
Mészáros Blanka és Dér Zsolt (Fotó: Beliczay László)
– Szoktak egyébként dilemmázni, hogy elvállaljanak-e egy-egy felkérést? Presztízsprojektet, napi sorozatot, celebműsort.
M. B.: Különbséget tennék a napi sorozat és a celebműsorok között. Az előbbi esetében azért mégis csak a szakmámat gyakorolhatom. Legalábbis úgy képzelem. Egy celebműsorban viszont elsősorban magamat mutogatnám. A privát életemet, szokásaimat osztanám meg a „kukkolókkal”. Jó, vannak kivételek itt is: egy tánc- vagy dalverseny azért tud valódi kihívás vagy határfeszegetés lenni.
D. Zs.: Nekem egyébként csak morális vörös vonalam van. Nem celebműsorokról beszélek, mert egyrészt oda engem nem hívnak, miért is hívnának? Hanem bármilyen munkával kapcsolatban. Nekem mindegy, hogy az adott munkát pénzért, szakmai érdeklődésből vagy szerelemből tesszük. Vagy mindegyikből egyszerre. Csak legyünk tisztában a valódi motivációinkkal.
– Milyen morális vörös vonalra gondol?
D. Zs.: Mondjuk arra, ha a munkáltató és munkavállaló közti viszony nem teszi lehetővé az egészséges munkavégzést. Vagy tudomásomra jut, hogy bárki a stábból olyan viselkedést tanúsít, amit etikátlannak vagy egyenesen büntetendőnek tartok. Onnantól nekünk nincs dolgunk egymással.
– Blankának kellett már felkérést visszautasítania?
M. B.: Jellemzően nem jutnak el addig a dolgok, hogy ilyesmire szükség legyen. Ha úgy gondolom, nem vagyok egy projektben érdekelt, nem szeretnék abban szerepelni, akkor inkább el sem megyek a castingra. Legalább utána nem kell panaszkodnom, sem önhazugságokat gyártani vagy moralizálni. Persze most, hogy megszületett a kislányom, nyilván lesz olyan munka, amit nem csak kedvtelésből végzek. De az a szempont nyilván felmerült előtte is, hogy a „nagy művészettel” azért pénzt is kell keresni.
D. Zs.: Lényegi kérdés, milyen a saját belső kódrendszered, ami szerint élsz. Neked mi a fontos? Mik a szükségleteid? Mik a céljaid? Annak mentén hozol egy döntést, amit persze lehet, hogy később már másként ítélsz meg. Megnehezíti a dolgokat, hogy nincs meg az a szükséges szociális háló, amelyhez fordulni lehetne, ha szorongunk, ha szakmai zsákutcákba kerülünk. Kihez tudunk akkor? A szélesebb társadalomhoz? Az legfeljebb csak ítélkezik a partvonalról. Nincs bizalom. Szakszervezet pedig nem lesz.
– A Nyersanyag kapcsán eszünkbe juthat Bogdán László cserdi polgármester esete. A filmbeli faluvezetőhöz nagyon hasonló volt a sztorija. Akadtak, akik vitatták a módszereit, mások szerint viszont egyértelmű sikertörténet az övé. Kijelenthetjük, hogy ha ezek a módszerek működőképesnek bizonyulnak, akkor jobb nem beleszólni kívülről?
Mészáros: Kijelenteni nem lehet, szerintem. Különböző kultúrák, más szokások, más dinamikák, más érdekeltségek és sokszor írásban le nem fektetett szabályrendszerek találkoztatásáról beszélünk. Kívülről ítélkezni valóban problematikus. Nem élhetünk mégsem elszigetelve ebben a globalizált világban. Belelátunk egymás történeteibe, súrlódunk a másikkal, és nyilván egyiknek a másikra reagálnia kell. Vannak olyan kulturális kódok, amiket tiszteletben kell tartani, míg másokat újabb kérdésekkel igenis tárgyalóasztalra tenni. Vagy legalábbis meghallgatni az érintetteket. A problémákat pedig jó esetben egy adott közösségen belül kell rendezni.
D. Zs.: Szeretném leszögezni, hogy ezt a filmet nem ő ihlette, nem ő volt a példa. Nem az ő történetét mondtuk el. Annyira archetipikus figurákról van szó, hogy nagyon könnyű a szereplőkbe belelátni az általunk ismert személyeket. Lassan olyanok vagyunk, mint egy jó brazil szappanopera. Létezik tíz archetípus, és mindenkinek van egy gonosz ikertestvére, aki felébredt a kómából. Egy ismerősöm nekem egyébként azt mondta: számára arról szólt ez a film, hogy ha a korrupció egy rendszer része, úgy bizonyos szintig képesek működni a dolgok. De ha aztán kihúzzuk a korrupciót, könnyedén összeomlik minden. Engem ez nagyon megragadott.
– Az is kérdés, mit nevezünk korrupciónak. A filmbeli polgármestert magunktól nem feltétlenül gondolnánk valamiféle korrupt, bűnös vezetőnek. Inkább tudjuk ezt be a kis szívességek, a kölcsönös lekötelezettség rendszerének.
D. Zs.: És ha ezt a rendszert kívülről megbolygatják, könnyen eltörlődhet vele minden jó is. Csak a rombolás marad, meg az üres házak. Ez engem nagyon megrázott. Befektetéssel és értékteremtéssel foglalkozó ismerősöm számára ez sugárzott a történetből.
– A film esetében előkerülhet a jóemberkedés kifejezés, ahogy tavaly a Háromezer számozott darab esetében is. A film főhősénél is azt látjuk, hogy miután egyszer ad harmincezret a szegénységben élőnek, máris mintha azt gondolná, ő tette addig a legtöbbet érte. Mit gondolnak a jelenségről?
M. B.: Brecht jutott elsőre eszembe, a Jó embert keresünk. Kérdés, az adott szereplő úgy gondolja-e, hogy az a harmincezer forint tényleg segít, vagy csak a saját lelkén akar könnyíteni. Esetleg így adni vissza a nagy közösbe? Bennem is felmerül a kérdés, amikor ülök az autóban, az ablakon pedig kopogtatnak a kéregetők. Mi a jó döntés? Ha adok neki ötszáz forintot, és esetleg vesz magának belőle valamit? Vagy ez úgysem számítana tulajdonképpen?
D. Zs.: Ezzel én vitatkoznék. Arra vannak a civil- és kormányszervezetek, hogy célirányosan segítsék az adott társadalmi réteget. Felajánlhatom az adóm egy százalékát, vagy dolgozhatok olyan közhasznú szervezetekkel, mint amilyen a BAGázs. Egyénenként így tudunk változtatni a környezetünkön, ahogy a nagyobb problémákon is. Tudom, hogy ez sokszor nehézkes, lehetetlennek tűnik. Évtizedeken keresztül kiépülő rendszerekről van szó. Lehívtak most egy csomó uniós pénzt, amit nagyon könnyű kicsalni a rendszerből. De még így is tudunk személyesen segíteni, és közben belül is megszületik az a fontos visszacsatolás, hogy tettem valamit a társadalomért. Nem azt mondom, hogy ne adjunk annak a hajléktalannak száz forintot, de vannak más cselekvési formák.
M. B.: Valójában ezzel nem mondasz nekem ellent. Csak le akartam szűkíteni a kérdést a mindennapos dilemmák szintjére. De fontos, hogy behozod az egy százalékot: igen, valóban tudod támogatni azokat is, akiknek a munkájuk, hogy másokon segítsenek.
– Közben ott van az a jelenség is, amit Horváth Kristóf „Színész Bob” korábbi interjúnkban úgy fogalmazott meg: „Gyakran előfordul, hogy gyerekekkel megyek valami művészeti-oktatási projektet csinálni. Erről pedig készül is videófelvétel. Kiteszem a Facebookra, és kapok rá mondjuk száz lájkot. Ez viszont a gyerekek buborékjába nyilván nem fog elérni. Én viszont kapom a visszajelzéseket, hogy »fú, megint milyen frankó dolgot csináltál«”.
D. Zs.: Nem akarok ebben Kristóffal vitatkozni, csak erről jut eszembe, milyen elemi igényünk van arra, hogy tükröződjünk a másik szemében. És ma az a száz lájk biztosít sokak számára biztonság- és láthatóságérzést. A hitet, hogy különleges vagy, és csináltál ma is valamit. Pont ez a szomorú és nehéz, hogy mennyire ki vagyunk éhezve arra a száz lájkra. Hogy legalább ott tükröződjek, ott legyek látható, ha már a társadalom, a környezetem, a politikai elitem vak rám.
– A Nyersanyag állami támogatás nélkül jött létre. Meddig lehet ezt még így folytatni?
D. Zs.: Nem mehet így tovább. Ez a működési forma veszélyes, kiszámíthatatlan és megalázó. Emberek fognak megsérülni a pénzhiány miatt.
M. B.: Fontos, hogy milyen szabályokat fektetsz le, mielőtt elvállalsz egy adott munkát. Netán hűbelebalázs módjára rohansz neki fejjel, szenvedélyesen-naivan, aztán egyszer csak ott találod magadat, hogy én nem kelek fel még egyszer hajnal négykor, és nem leszek kinn megint tizenhat órát ingyen. A túlhajszoltság hamar visszaüthet. Csodálatos, hogy ennyi független film születik most, de nyilván nem tarthat ez sem örökké, hogy szinte ingyen dolgozunk egymásnak. Nem fenntartható.
– Milyen volt egyébként a forgatás az amatőr szereplőkkel?
D. Zs.: Csodálatosan játszik minden amatőr és félcivil szereplő, ahogy az összes alternatív színész is. Teljesen elfogult vagyok, mindenki lenyűgöző szerintem.
M. B.: Szerintem a gyerekek is jól érezték magukat. Kérdeztem tőlük, hogy jártak-e már a Balatonnál, és megdöbbentett, mikor mondták, hogy nem. Pedig ott van tőlük nagyjából harminc percre. A nagyon meleg nyárba vittünk egy kis napsugarat, tábort, élményt. Ha megengedhető, hogy a helyzetükbe képzeljem magam: olyan volt ez, mint amikor nálunk megjelentek a faluban a baptisták, és játszottunk mindenfélét, istenes dalokat énekeltünk, akadt mindig majszolni- meg innivaló. Nem otthon ültünk, hanem új emberekkel találkoztunk és barátkoztunk. Nyitottak és barátságosak voltak velünk.
