Rég mutattak be a Nyersanyaghoz foghatóan kényelmetlen magyar filmet a mozik. Láttunk persze nyomasztó drámákat: letaglózó társadalmi látleletet nyújtott mind az Elfogy a levegő, mind a Kilakoltatás. Az utóbbihoz áll talán legközelebb Boross Martin állami támogatás nélkül készült nagyjátékfilmje. Csak épp a fekete humort csavarták lejjebb, bár akadnak itt is kifejeztetően szórakoztató pillanatok. (Például, mikor a falu népe felajánlja a fővárosból érkezett triónak, hogy összedobják a pénzt a filmtervükre. Amikor viszont meghallják, mennyiről lenne szó, gyorsan kihátrálnak.)
A Nyersanyag viszont, szemben sok más filmmel, nem (csupán) azért olyan kényelmetlen, mert rossz érzés szembesülni mások nyomorával, kilátástalanságával. Sokkal inkább azért, mert Boross filmje szembesít azzal, a segítő szándékában biztos értelmiség milyen sokat tud rontani az amúgy sem rózsás helyzeten. Vagy amikor épp nem is ront, akkor sincs fogalma arról, miként lehet elműködtetni egy kisebb-nagyobb közösséget. Szép eszméktől hajtva rongyolna a dolgok közepébe, majd csodálkozik azon, amikor minden darabokra hullik. Ahogy mindezt a Nyersanyag bátran, kompromisszummentesen bemutatja, azzal az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar filmjévé válik.
Az ismertetők jó része a főváros és falu világának kétségbeejtő távolságát említi. A Nyersanyagban ugyanakkor ennél többről is van szó: a lehető legtávolabbinak tűnő társadalmi rétegek kerülnek egymás mellé. Mindez pedig azért is lesz annyira pusztító, mert a Budapestről érkezett filmes fiatalokon keresztül jelenik meg a falu a nagyvilág számára. Miközben Pusztaszomaj népe a Várhegy TV érkezésére készül lelkesen, a főszereplő Tamás (Dér Zsolt) valójában nemcsak hogy sokkal súlyosabb presztízsveszteséget képes okozni, de a falu sorsát is eldöntheti. Harca ugyanakkor nem mindhármuké, a konfliktus kiéleződik a fiatalok között is. A kifutás mégis afféle sikertörténet lehetne Tamás számára. Az lenne, ha a szakmai elismerésen túl nem is foglalkozna már azzal, mit hagyott maga mögött.
A hétköznapokban nagyon gyakran csak a nem épp idilli falusi viszonyokon való borzongás jut el hozzánk. Pontosan úgy, ahogy a filmbeli valóságban is történik azokkal, akik értesülhetnek Tamás munkájáról. Még a 444 neve is elhangzik, büszkeségre nem kifejezetten okot adó kontextusban. De a teljes fővárosi (és országos) értelmiség, a viszonyok jobbítását oly lelkesen megszakértő nagyközönség is kellemetlenül érezheti magát. A Nyersanyag hasonló ebből a szempontból a Háromezer számozott darabhoz. Amelynek dicsérői valamiért szintén nem vették magukra a bírálatot, pedig sokaknak minden okuk meg lett volna rá. A helyzet nagyon hasonló a Nyersanyaggal: Boross Martin filmje a fogalmatlan jóemberkedés kegyetlen kritikája.
Tisztában vagyunk persze azzal, hogy Pusztaszomaj valósága sem épp paradicsomi. Viszont eszünkbe idézheti mindazt, amit Bogdán László ért el Cserdiben. A „köcsögmentesítés” számtalan bírálatot kapott, miközben a számok pontosan mutatták, milyen jelentős változást hozott a falu életében a polgármester. Autoriter módszereknek a filmbeli polgármester, Gáspár (Pál András) sincs híján, ugyanakkor végig ambivalens érzésünk marad vele kapcsolatban. Bár értesülünk a visszásságokról, mégsem tudunk rá zsarnokként tekinteni, és közben világosan látjuk, hogy sok minden másként nem is működne. Értjük persze, hogy Tamást leginkább a jó szándék, a tenni akarás vezérli, és őszintén felháborítja mindaz, amit a falubeliek alávetett helyzete kapcsán tapasztal. Csakhogy szép lassan egyértelművé válik, hogy amit ő a felszabadulás felé tartó útnak gondol, az egészen más irányba is vezethet. Sőt, gyakran kizárólag arra vihet.
Hiába, hogy úgy tűnik, mintha az érintettek végre megszabadulnának béklyóiktól. Nemhogy maguk nem kérik ezt a fajta segítséget, de sokszor Tamás is épp annyira manipulálja őket, mint amit a polgármester esetében látunk. A valóságnak mindannyian csak egy kis szeletét érzékeljük, a (dokumentum)filmesek feladata így főképp az lenne, hogy igyekezzenek minél több szemszögből bemutatni a helyzetet. A Nyersanyag viszont világosan megmutatja, hogy az egyoldalú, mégis nagyon magabiztos „leleplezés” ma jóval széles körűbb sikerre vezethet. A „történtekkel” szembesülők pedig végül komolyan azt gondolják, hogy közelebb kerültünk az igazsághoz.
Megdöbbentő az a fajta hitelesség, ahogy az amatőr szereplők, köztük a gyerekek a vásznon mozognak. Azt is hihetjük gyakran, hogy improvizációt látunk, annyira autentikusak, valóságosak a gesztusok és párbeszédek. Schwechtje Mihály filmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) kapcsán korábban azt írtam, végre egy dráma, ami olyannak mutatja a fiatalokat, amilyenek. Tökéletesen illik ez a Nyersanyagra is. Időnként még azt is elfelejtjük, hogy játékfilmet nézünk. Mészáros Blanka, Dér Zsolt és Pál András játéka szintén erős színfoltjai a produkciónak. Pál András és Mészáros Blanka egyébként is emlékezetesek voltak az említett korábbi filmben, a Kilakoltatásban. Ahogy Fazekas Máté Bence, úgy Boross Martin filmje esetében is közelebb kerülünk kicsit a valósághoz. Közben pedig kénytelenek leszünk megkérdőjelezni mindazt, amit korábban megfellebbezhetetlen igazságként képzeltünk el.
Magyar filmdráma, 108 perc. Február 15-től a mozikban
