Pár perc próza

A riasztókészülék korunk idegesítő zajvilágának része, lopást, füstöt, tüzet, betörést jelez. Láss csodát, létezett a régmúltban is. Csakhogy merőben másképp.

Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó.

Csehország harmadik legnagyobb terének – egyik mellékutcájában feslett föl a múlt szövedéke, pontosabban pergett le a vakolat az egyik sarokházról.

Míg hajdan szarvassal és őzzel, borzzal és lódarázzsal hadakoztam a fürtökért a dombtetőn, most a domb aljában, Egrihegyalján a levegőtlenségtől szenvedünk.

Költőnk két ütközet között, a maga és nemzete sorsát siratva is a közlésen és befogadáson, közvetve a „poézis hatalmán” (Kosztolányi) gondolkodik.

Jó néhány dolog már gyerekkorában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számára sem tudta volna egyértelműen megnevezni, ám ösztönösen idegenkedett tőlük.

Délben megjött a nyugdíja, éppen föltette volna a kredenc fölső polcára, amikor megszólalt a telefon. Egy kellemes női hang figyelmeztette, hogy hamis pénzjegyek vannak forgalomban, amelyeket főleg az idősekre sóznak rá, mivel ők, szegények, rosszul látnak.

Csokonait látom a busz ablakában, beleragadt az üvegbe, mint a rágógumi, a holnap kínzó ugyanilyenségét, a magam gyónós, régi arcát. Szomorú volt, és eltökélt, csalódott és csillagszemű. Mint valaha én.

Évente egyszer utazhat, uram – mondja a fáradt tekintetű ügyintéző hölgy az utazási irodában. Vagy idén egy háromnapos bécsi társasútra, vagy bead egy turistaútlevél-kérelmet, akkor meg nem mehet Bécsbe.

„Hát ez angolul van.” „Persze hogy angolul van.” „De hát nekem az angol nem megy annyira.” „Na várjál… Úgy érted, hogy az adatlapot sem tudod kitölteni angolul, amihez a link vezetett az e-mailben?”

Engem elismeréssel elsősorban azok a megjelenések töltenek el, ahol a Petőfi-szövegeket nem takarják ki az intézmények/intézményesülő emberek/szervek/egyebek.

Egyezséget kötöttünk, ha megnézzük Ravenna, Ferrara, Bologna bazilikáit és kápolnáit, várait és múzeumait, három napot eltöltünk egy hamisítatlan vidéki fogadóban, ahol szekkók és freskók helyett borban és olívaolajban mártózunk meg.

Árpád apjáról odahaza sokáig egyáltalán nem esett szó. Bár erre Árpád megint nem emlékezhetett, hiszen nagyon kicsi volt még, az anyja minden hátrahagyott ruháját és holmiját kidobta, a fényképekkel együtt.

„Nagyon kitüntet engem a figyelmével, Tatár néni, még elbízom magam! Most volt itt, másfél órája sincs, és már visszavágyik!” „Nem létezik.” „De bizony, Tatár néni. El tetszett felejteni. Megesik az ilyesmi.”

A város tele volt derűs osztrák nyugdíjasokkal és némileg gondterheltebb magyarokkal, akik az éttermekben először mindig az árat nézik, aztán az ételt, és nem a fürdőben kérnek masszázst, hanem a kis utcák valamelyikének erre szakosodott üzletében, ahol olcsóbb a szolgáltatás.