Erős vezetőre vár Európa

Emlékeznek még Jacques Delors-ra? Vagy éppen José Manuel Barrosóra? Hiába hívta volna őket Henry Kissinger, egyenes választ nem kapott volna az Európai Unió álláspontjáról. Ugyanígy csak egy báb volt az Európai Bizottság élén Jean-Claude Juncker, s éppúgy elfelejti őt is néhány év múlva Európa, mint elődeit. Mindegyiküknek fel kellett volna előbb hívni az aktuális német, francia és brit vezetőt, hogy véleményt formálhassanak. Erre azonban már évtizedekkel ezelőtt sem volt idő, ma pedig még kevésbé.

Mindhárman azt a nagyok alkuira alapuló, bizonytalan és cselekvésképtelen Európai Uniót testesítették meg, amelyből az európai választók egyre kevésbé kérnek. Azét az Európai Unióét, amely a gazdasági érdekekre figyelve eldöcögött ugyan, de egy kontinens ügyeinek intézésére képtelen volt. Futott az események után; ahol tudott, ott tüzet oltott, ám ennél többre már nem futotta. Így aztán a mind látványosabban tehetetlenkedő Európa gazdasági nagyhatalomként egyre kevésbé számított globális pólusnak. Mondjuk ki, ebben az értelemben marginalizálódott. Közben mind jobban belefeledkezve a jólétbe, elnehezedett, elszakadt a választóitól, és a megnövekedett kihívások közepette lassan működésképtelenné vált.

Ebből az alibizésből azonban már egyre kevesebb választó kér. Döntést várnak Brüsszeltől olyan halogatást nem tűrő kérdésekben, mint a brexit, a migráció vagy éppen a klímaváltozás. Ezt azonban nem kapják meg. Mindenekelőtt azért, mert nincsenek már olyan karizmatikus, igazi súlyú, meghatározó politikusai, mint volt egykoron Helmut Kohl vagy éppen Jacques Chirac. Akik képesek voltak átlendíteni a közösséget a tehetetlenségi erején. Akik addig nem engedtek senkit felállni az asztaltól, amíg döntés nem születik.

A mai vezetők okosan tudnak hallgatni, egyensúlyozni az érdekek között, mint Angela Merkel, vagy ambiciózusan a belpolitikai problémáikat eltakarni az európai aktivitással, mint Emmanuel Macron. Mellettük még el-elbohóckodik vagy épp alibizik egy Guy Verhofstadt, egy Frans Timmermans, akik mögött nem áll igazi erő. Mint ahogy az eddig elhallgatott dolgokat kimondó Matteo Salvini és Orbán Viktor mögött sem. Az egyiket országuk gazdasági csőd szélén egyensúlyozó helyzetével, míg a másikat az európai értékek megsértésével revolverezik a nagyok. Azoknak a befolyásos országoknak a vezetői, akik kézben tartják az európai ügyek irányítását. Megkötik az alkuikat, de a jövőről nincsenek igazi vízióik.

Ebből a helyzetből aligha jöhetett ki más eredmény, mint ami a mostani választásokon megszületett. A hagyományos pártcsaládok gyengültek, de annyira nem, hogy megkerülhetőek legyenek, a liberálisoktól a zöldeken át az úgynevezett euroszkeptikusokig a feltörekvő régi-új erők pedig nem erősödtek meg annyira, hogy átvegyék az irányítást. Nincs ebben persze semmi új, csak az Európai Parlamentbe is megérkezett a bizonytalanságokkal, sokszínűséggel teli, a régi és az új erők küzdelmével jellemezhető átmenet kora. Az a világ, amelyben szituatív szövetségek köttetnek, amelyben gyengül az ideológiai kötődés, és erősödik az összefogás az érdek mentén. Sokkal bonyolultabb, mint az ezt megelőző, ám jobban leképezi a valóságot. Így aztán örüljünk ennek, s a jelenlegi patthelyzetben ne a problémákat, hanem az esélyt lássuk meg.

A most lezajlott választások legfőbb pozitívuma, hogy közelebb hozták a lakossághoz Európát. „Köszönhető” ez a világ felgyorsulásának, és nem utolsósorban az Európai Uniót eddig irányítók teszetoszaságának. A választók kikényszerítették, hogy az európai politika végre valahára izgalmas legyen, az Európai Parlamentbe megérkezzen maga a politika. Ami sokkal hangosabb, sokszor durvább lesz az eddig kizárólag háttéralkukon alapuló alibizésnél, ám lehetőséget teremt arra, hogy a valódi problémákról beszéljünk. Mert ezt akarják a választók, és ezt kívánják meg a sűrűsödő új kihívások is. Ebben a helyzetben előnyt élveznek a világosan beszélő, karizmatikus politikusok, de ez önmagában nem elég a dicsőséghez, ehhez nemcsak nagy hangra, hanem gondolatokra, és nem utolsósorban megfelelő mozgástérre is szükség van.

Az átmenet korszakát még valószínűleg egy simulékonyabb, ezzel a jelenlegi status quót alapjaiban fenntartó vezető áll majd az unió élén, de a helyzet az elkövetkező öt évben megérik egy igazán markáns vezető megjelenésére. Addig is az Európai Unió a „kicsiket” már megkerülni képtelen kompromisszumokon, immár remélhetően valódi vitákban kiérlelt alkukon keresztül tanulja az igazi politizálást. Épp itt volt az ideje, s talán még nem késő.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!