E cikk megírásával nem új szimpatizánsok szerzése a célom, ám nem is áll szándékomban senkit sem megsérteni vele. Vegye mindenki építő jellegű kritikának, mert kizárólag annak szánom. Aki viszont magára ismer a sorok között, reményeim szerint javára fogja fordítani a leírtakat. Nyilvánvaló problémák vannak a szexuális és nemi kisebbségek hazai érdekképviseletével, amikre igyekszem jelen írásban rávilágítani. Tisztában vagyok vele, hogy sokakat kellemetlenül fognak érinteni a gondolataim. Azonban tegyük fel a kérdést: valóban gerinctelen dolog egy embernek felelőssége teljes tudatában, a problémákat észlelve, jelezni azokat az érintetteknek? Azonban mielőtt ennek kifejtésébe belekezdenék, köszönetet szeretnék nyilvánítani azoknak, akik segítségükkel, néhány gondolattal, értékes tapasztalataikkal hozzájárultak ahhoz, hogy ez az írás megszülethessen, és ebben a formában kiadatásra kerülhessen.
Bár témám nem történeti jellegű, kiindulási pontját szeretném mégis az LMBTQ+ történeti kontextusba helyezni, ugyanis az a meglátásom, hogy a külföldi és a hazai mozgalmiság közötti lényeges különbségeknek a hazai LMBTQ+ szervezetek nem tulajdonítanak kellő figyelmet.
Jogkiterjesztés egy lépésben?
A vasfüggöny lehullása a kapitalizmussal egyetemben elhozta nekünk az LMBTQ+ mozgalmakat is. Míg korábban rendszerellenesként regisztrálták, megfigyelés alatt tartották ezeket az embereket, most már szabadon létezhetnek. (Tekintsünk el az ennek némileg ellentmondani látszó, jelenleg futó politikai tendenciáktól!) A kilencvenes évek végén az első képviseleti szerveik is megjelentek, így adva volt a lehetőség, hogy mindazt, amit nyugaton elértek, itt is meg lehessen valósítani, amihez serényen hozzákezdtek. Mérsékelt sikerrel.
Ehhez nagyban hozzájárul az, hogy a szocializmus időszakával nem igazán tud társadalmunk mit kezdeni. Két jól elkülöníthető táborra lehet osztani az ehhez való viszonyulásokat, amelyek egymásra hatása már-már skizofrén állapotot eredményez. A társadalom egyik fele a rendszerváltást megelőző időszakhoz akar visszatérni, míg a másik fele egyszerűen át akarja lépni azt, és rögtön egy nyugati típusú nyílt társadalom eljövetelét várta a keleti blokk felszámolásától. Ez utóbbi – az egyszerűség kedvéért liberálisnak nevezett – tábor el is kezdte ezek jellegzetes témáinak számító kulturális minták átvételét, amelyek közé tartoznak az LMBTQ+ mozgalmak is. Mintha a jóléti társadalomhoz csak ezek hiányoznának nálunk. Pont olyan hatékony ez, mint Amerika „demokráciaexportja”; hiába a jó szándék, ha az ott élők társadalmi berendezkedése és kultúrája nem kompatibilis a meghonosítani kívánt politikai rendszerrel. Csakhogy a nyugaton kivívott jogokat és eredményeket számon kérni a magyar politikán és társadalmon anélkül, hogy valóban harcolnánk a jogokért, s bejárnánk az ehhez szükséges utat, kontraproduktív, éppen a célzottal ellentétes hatást vált ki. Látnunk kell, hogy nyugaton a társadalom változásaival szinkronban történtek a mozgalmi lépések, vagyis kitartó, egy irányba ható küzdelem árán érték el eredményeiket, azoknak valós jogalapot teremtve. Ezzel szemben itthon a haladó szelleműek a külföldön kivívott jogokat követelik meg a mindenkori kormányzaton, elégséges indokként megjelölve azt, hogy külföldön valami legálissá vált, és a társadalom ott már elfogadó egy adott jelenséggel kapcsolatban. Meglátásom szerint mindez nem racionális elvárás, így nem is érdemes megkövetelni a jelenkori hazai társadalmon, amely a sokirányú változása közepette egyébként is nehezebben, lassabban alkalmazkodik új társadalmi jelenségekhez. Ráadásul a haladó szemléletűek ezt a felzárkózási folyamatot csak azért sürgetik, mert nekik ennél gyorsabb tempó lenne optimális teljes szabadságuk átéléséhez. Egy ilyen vágy esetén lassabb változáshoz szokott polgártársaik talán joggal érezhetik provokációnak akcióikat, megnyilvánulásaikat. Ugyanis az ember eleve úgy van „beprogramozva”, hogy a számára szokatlan jelenségekkel szemben bizalmatlan, ami történelmünk szerencsétlen alakulásának tükrében hazánkra hatványozottan igaz.
Megcélozni az értelmet
Nem szabad elfelejteni, hogy nyugaton e mozgalmak a társadalom aktuális állapotával szinkronban kezdték meg működésüket, oly módon, hogy közbeszédre és tényleges elfogadásra törekedjenek. Napjaink szivárványzászlóval fémjelzett mozgalmiságát nyugaton megelőzte a homofil mozgalom, amely kifejezetten visszafogottságra és önmérsékletre alapozta működését, az értelmet, racionalitást megcélozva. Jóllehet, nem volt akkora körülötte az érzelmekre ható médiafelhajtás, de mégis megmutatták, hogy a homoszexuálisok is olyanok, mint akárki más, épp csak szexuális orientációjuk tér el a többségétől.
A szovjet blokk elszigeteltségéből felszabaduló köztes-Európa társadalmai évtizedes lemaradásban voltak nyugatról nézve, gyökeresen eltért a struktúrájuk is. A nyugathoz való felzárkózás egyik jeleként az LMBTQ+ aktivizmus is teret nyert magának, csakhogy a nyugati társadalmakra szabott formulát adaptálták, s igen fontos lépések maradtak ki az általános elfogadottsághoz vezető úton. Ám ez a kapkodás polarizálja a társadalmat, amelyre a téma politikai síkra terelődése katalizátorként hat. Ezek alapján Magyarországon jelenleg az értelemre ható homofil-mozgalomhoz hasonló metódus lenne a célravezető, tartózkodva az érzelmek felkavarására alkalmas médiaszenzációktól és „polgárpukkasztó” szélsőségektől.
Ugyanakkor igazságtalan lenne azt állítani, hogy kisebb eredmények nem születtek, mert akad példa arra bőven, hogy egy-egy projekt elérte célját, és valóban növelte az elfogadottságot. Bár ezek jellemzően mikroszinten történtek. Az érem másik oldalaként mégis ott van a rosszul politizálásnak vagy éppen a politikai kultúrát nélkülöző mozgalmiságnak az áldozatlistája is, amely egyes LMBTQ+ csoportokat ténylegesen kilátástalanabb helyzetbe hozott, mint amilyenben a mozgalom feltűnése előtt éltek.
Elég csak a saját célcsoportomnak tekintett interszexuális embereket is érintő, 33-as paragrafusként elhíresült törvénymódosítás hatására gondolni, amely többek között a normalizáló műtétek irányába helyez nyomást az orvostársadalomra. Ezek olyan beavatkozások, amelyek célja, hogy adott személy fiú/férfi és lány/női kategóriába sorolható legyen ennek olykor ellentmondó vagy ebben nem kellő bizonyosságot mutató születési nemi jegyei ellenére. Ezek aggasztóan nagy részét végzik gyerekeken és csecsemőkön, s jóllehet egy részük egészségügyileg indokolt, sok beavatkozás kizárólag esztétikai jellegű. Alapvetően nem ezek puszta megléte a probléma, hanem, hogy tájékoztatott beleegyezés hiányában, nem egyszer önkényesen, tizennyolc éven aluliakat céloznak meg ezekkel, olykor nyomást gyakorolva a szülőkre.
Másik nem kívánatos hatása a törvénynek, hogy a transz interszex embereket a magyar állampolgárságtól való megszabadulásra ösztönzi, ha azok érintettek a jogi nemváltoztatás folyamatában. Ők azok, akik születésükkor meghatározott/kialakított nemükkel ellentétes nemi identitással bírnak. Ráadásul esetükben sokszor nehéz eldönteni, transz-interszex, vagy szimplán interszex-e az illető.
Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy miközben még az sem derült ki, tagja-e az interszexuális emberek csoportja az LMBTQ+ mozgalomnak, máris kárvallottja lett. Ez aligha fogja növelni az interszex tagok körében a mozgalom iránti kapcsolódási vágyat. Különösen úgy, hogy az emberi jogi veszteségekért a mozgalom és az aktuális politika semelyik szereplője részéről nem történt semmilyen szinten felelősségvállalás. Így a jóvátétel reménye sem élhet a politikai áldozatokban.
A rendszerváltás óta ugyan sok változáson ment keresztül a társadalom, valóban nőtt a szexuális és nemi kisebbségek elfogadottsága; mégis kételkedem abban, hogy ez elsősorban a hazai aktivizmusnak lenne az érdeme, s nem természetes folyamatok eredményéről, netalán az érintettek személyes, környezeti felvállalásának sikereiről lenne szó. Mindenesetre a nyugati mozgalmak egy az egyben történő, a hazai társadalmi valósághoz nem igazított másolása nem csak a fent említett okok miatt káros, hanem provinciális státuszunk egyik bizonyítéka is. Véleményem szerint, ha csak ezt a problémát sikerülne valamelyest kiiktatni, a hazai LMBTQ+ aktivizmus legtöbb problémája megoldódna, és tényleges eredmények születhetnének. Várhatóan erősebb támogatottsággal a közvélemény részéről, így végül politikailag is megérné az ilyen jellegű tematikák felvállalása, mert kisebb demokratikus kockázattal járnának, mint jelenleg. Ebben viszont az EU-s nemzetközi szervezeteknek is érdekeltnek kellene lennie, és elismerni, Európa nem csak a nyugati és északi jóléti államokból áll, és hogy ami ott működik, egyáltalán nem biztos, hogy Kelet(-Közép)-Európában is ugyanúgy fog működni.
Az áldozati szerep csapdája
Fenti kételyem bizonyítására jó példa lehet a következő gondolatmenetem. A napjainkra hazánkat is elérő, legmodernebbnek tekintett feminista nézőpont, a metszetszemlélet, a negyedikhullámos feminizmus vívmánya, amelyet a különböző LMBTQ+ csoportosulások is adaptáltak, így egymással összefogva – nem elhanyagolható tényezőként – nagyobb lobbierőre, mondhatni társadalmi támogatottságra tettek szert. A fogalom lényege, hogy egy adott kisebbséghez tartozó ember nemcsak egy jellemzője alapján szenvedhet el hátrányos megkülönböztetést, hanem több különböző szempontból is kirekeszthető, ezek a tényezők pedig egymással kölcsönhatásban, átfedésben állnak, végül azok halmozott hátrányként összeadódnak. Mert ki állítja, hogy nem lehet valaki egyszerre roma származású biszexuális, mozgássérült és például transznemű is? Alapvetően helyeselhető ez a megközelítés, mert ezáltal könnyebben átélhetővé tesz egy-egy emberi tragédiát, szélesíti az emberek látókörét, és hidakat képez az egyes csoportok között, megmutatva, hogy nem is különböznek egymástól annyira, mint ahogy elsőre gondolnák. Ám csak addig lehet az ilyen szemléletmódú aktivizmus hatékony és sikeres, ha azt privát szférában alkalmazzák, azaz közösségeken belül történik. Nyilvánosan reprezentálni, ismeretet terjeszteni nem szerencsés ezzel a szemlélettel, ugyanis összemos bizonyos jelenségeket. Valamint, ha be akar mutatni valaki egy adott hátrányos helyzetet, a sok egyéb információ, amely a metszetet hivatott bizonyítani, elterelheti a hangsúlyt az eredetileg bemutatandó jelenségről. Így a témához egyébként nyitottan álló személy könnyedén túltelítődhet gondolatilag és/vagy érzelmileg, vagyis önvédelemből végül inkább elhatárolódik és/vagy elrettenhet attól.
Mindezeken felül ennek a paradigmának leginkább káros mellékhatása az „áldozati kártya” nagyfokú felértékelődése. Bizonyos szempontból minden kisebbségi csoporthoz tartozó egyén szenved valamiféle elnyomásban, hátrányban. Aki e közösségek valamelyikét képviseli, annak természetesen beszélnie kell a tagokat érintő problémákról, amiket egy érintett tud leghitelesebben bemutatni. Azonban a hitelesség nem minden, hiszen aki pusztán arra alapozza tevékenységét, hogy része az adott kisebbségnek, könnyen hitelét vesztheti, éppen az érintettségből fakadó nagyfokú szubjektivitása miatt, mivel egyetlen „hitelességi” eszköze az áldozatiság ütőkártyája marad. Az meg napjaink sérelemkultúrától áthatott közbeszédében minduntalan kijátszható, ráadásul úgy, hogy mindenfajta diskurzus ellehetetlenül, s nem marad más, mint a sárdobálás és a szekértáborharc elvtelen kiszolgálása, mégha nem is mindig tudatosan. Mindez öngerjesztő folyamat is, mert beletorzul az érintett személyisége abba, hogy folyamatosan áldozatszerepben kell léteznie. Beleragad, elmerül benne, az általa képviselt jellemzőnek, címkének jelentősége aránytalanul megnő, végül az „áldozat” azonosul a problémájával. Így mindenfajta megnyilvánulást a témában - szándéktól függetlenül - személye elleni támadásnak fog venni, hiperérzékenyen fog reagálni, így aligha lesz képes túllépni az esetleges gyengeségén. Minél mélyebbre ássa magát az áldozatiságba, annál nehezebb kijönnie belőle, aminek végső állomása nagy eséllyel a kiégés lesz. Tévedés azt állítani, hogyha valaki egy kisebbség tagja, adott tulajdonsága egész hátralévő életében előtérben lesz. Amikor az ember megbékél önmagával, elfogadja különbözőségét, megtanul vele együtt élni, és megtalálja a módját a teljes életnek ”kisebbségi csoporttagsága”, mely korábban majdnem elemésztette, háttérbe szorul, eltörpül, szinte lényegtelen lesz. Sőt, a legjobban sikerült megbékélés eredményeként nem csak a maga, de akár közössége javára is tudja küzdelmes útját fordítani.
Sokak – köztük e cikk írója is – beleestek abba a hibába, hogy közvetlenül az önelfogadást követő eufóriában kezdtek bele aktivista tevékenységükbe, amikor még érzelmileg nem tartottak ott, hogy éretten, reálisan tekintsenek állapotukra, és megértsék annak valós természetét. A gyász öt fázisában az elfogadás az utolsó fejezet, de a közvélekedéssel ellentétben, nem ezzel ér véget a folyamat. Ez csak lehetőséget ad a teljes és boldog életre, hogy az ember a veszteségével megtanuljon együtt élni, önazonosan. Ehhez rengeteg önismeretre, önfejlesztésre van szükség, ami egyúttal hatalmas kihívás, mivel korábban nem tapasztalt önfegyelmet és türelmet igényel megfelelő helyén kezelni az elfogadás tárgyát, és a személyiségbe építeni a megszerzett tapasztalatokat. Egy nem megfelelő időpontban elkezdett aktivizmus és az áldozatszereppel való azonosulás ezt megakadályozza.
Meglehetősen destruktív a metszetszemlélet valamint az áldozatiság diffúziójából létesült tendencia, ahol pusztán áldozati kreditek kijátszása elégséges egy vitában, annak eldöntésére, hogy kinek van igaza; sőt, nélküle még csak a vitába sem lehet beszállni érdemben. Hangsúlyozandó, itt már nem érintettségről van szó, mivel olyan mértékben torzult el a diskurzus, s lett hiszterizálva a társadalom, hogy önmagában az már nem jelent ütőkártyát. A metszetszemlélet hibás értelmezése kapcsán elkezdték halmozni az érintettségi krediteket, ami egyfajta versenyt indukált atekintetben, hogy ki tud több ilyet felmutatni; ez mára átcsapott egy licitbe. Nincsenek többé érvek és ellenérvek, nincs többé véleményütköztetés, csak sértettségi arányok.
Ennek ékes példája, ami egy világhírű bestseller író néhány, nem egészen átgondolt közösségi médián megjelent posztja miatt kirobbant, nem is tudom biztosan nevezhetjük-e „vitának”, talán az identitásharccal fűszerezett odamondogatás írja körbe leginkább a különböző médiafelületeken lefolyt eszmecserét. (Nem akarom kiüresíteni a vita szó jelentését, megfelelő szinonima hiányában írtam idézőjelbe, de mivel az egyik fél törekedett az érdemi párbeszédre, rá való tekintettel használom ezt a kifejezést.) A két fél üzengetése során nem a jól megfogalmazott logikus érvelés, még csak nem is a szubjektív vélemény jelentette az ütőkártyát, hanem az, hogy egy homoszexuális roma férfi egy homoszexuális fehér férfivel szemben kevesebb társadalmi előnyt élvez. Utóbbi meg ugye a fent leírt szabályrendszer alapján nem szólalhat meg, mondván, hogy ő nem tudhatja milyen érzés kitaszítottnak lenni. Az eredeti téma közben szépen háttérbe szorult, pedig érdemi megvitatása éppenséggel fontos lett volna, ámbár ha oly módon történt volna meg, valószínűleg most sem írnám ezt a cikket.
Hasonló élményben volt részem egy EU-s biztosokkal folytatott egyeztetésen, midőn kifejtettem, miként hat az interszex közösségre a 33-as paragrafus. Ekkor az egyik hazai szervezet képviselője szavamba vágva kezdte magyarázni, hogy a KDNP küldött egy levelet, ami tartalmazza, hogy interszexek esetében, amennyiben bebizonyosodik, hogy ha a korábban bejegyzett nem nem felel meg az egyén identitásának, bíróság dönthet a jogi nemváltásról. Így szerinte minket nem érint a törvény. Ugyan valóban le volt ez írva az adott dokumentumban, azzal egyetemben, hogy támogatólag írt a normalizáló műtétek alkalmazásáról is. (Ugyanebben nem tér ki rá bővebben a levélíró, hogy ezeket milyen körülmények között javasolja, de minden bizonnyal tisztában van azzal a gyakorlattal, hogy belegyezésüket adni nem tudó csecsemőkön és gyerekeken végzik ezek oroszlánrészét.) Vagyis kontextusból kiragadva, érdemi tájékozódás nélkül hergeli az interszexuális érintetteket a többi szexuális és nemi kisebbségi csoport ellen. Az sem mellékes, hogy ha valakinek bíróságra kell mennie mindezért, és egy ember jóindulatára van bízva, akkor bizony érintett a dologban, mert a méltánylási jogkör nem jelenti azt, hogy nem változott számára semmi negatív irányba, hiszen az adott dolog korábban alanyi jogon járt neki. Még akkor sem, ha a szervezet vezetője szerint elhanyagolható tényező ez a kis „jogi bizonytalanság” egy biztosan elutasításra váró kérvényhez képest. (Azóta annyi változás történt ezzel kapcsolatban tavaly márciusban, hogy az adott törvény ratifikálása előtt beadott kérelmek elutasítása alkotmányellenessé lett nyilvánítva, amihez kellett egy LMBTQ+ szervezet tevékenysége is.) Emellett egy törpepárt levele nem ír felül egy törvényt, csupán javaslatokat tesz. Ez a megnyilvánulás igencsak különös volt egy olyan egyesület vezetőjétől, amely deklaráltan az interszexek jogaiért is küzd. A lényeg az, hogy minket nem érint ez a paragrafus, mivel nem tudjuk oly hatékonyan elhitetni a világgal áldozatiságunkat.
Rossz reprezentáció, torz kép
Ebben a képletben azonban van még egy alkotóelem, amelyről érintőlegesen már tettem említést, ez pedig az érdek. A rendszerváltozást követően kialakult szekértáborharcba ugyanis beleálltak, belesodródtak az LMBTQ+ szervezetek is, politikai szereplővé válva. Ez önmagában nem feltétlen lenne gond, hiszen számos jogi körülmény akadályozza az általuk képviselt emberek életét, példának okáért az örökbefogadással, házassággal, örökléssel kapcsolatos törvények, transzok esetében a jogi nem- és névváltoztatás stb.
Probléma viszont, hogy nem vállalják az ehhez tartozó felelősséget, és saját, védett pozíciójukból továbbra is rosszul eljátszott áldozatszerepben próbálják elképzeléseiket véghezvinni, és nem hajlandók politikusként működni. (Tekintsünk el attól, hogy a hazánkban uralkodó politikai légkör ennek mennyire tudna táptalajt adni.)
Probléma, hogy egy szűk belső kör – vagy ha úgy tetszik „elit” – kezében van a döntéshozás, akik mindent alárendelnek saját érdekeiknek, létrehozva így egy oligarchiát.
Probléma, hogy az LMBTQ+ szervezetek nyugaton kiharcolt jogokat kérnek számon a mindenkori magyar kormányzaton, mindenfajta erőfeszítés nélkül, csupáncsak a „hiszti” eszközével élve, mint valami felhúzható játék, amely mindig ugyanazt a szöveget ismétli.
És probléma, hogy politikai haszonszerzéshez fel- és kihasználják az érintettjeiket. Ezek a szervezetek nagyjából úgy viszonyulnak az általuk képviselt csoportokhoz, mint a magyar kormány a magyar néphez. Rosszul reprezentálják és torz képet mutatnak róluk, amihez a szenzációhajhász médiában partnerre is lelnek. Nyilvánvaló, hogy nem csak jólszituált, középosztálybeli, budapesti, húszas-harmincas emberekből állnak a szexuális és nemi kisebbségek. Tény, legtöbbször azok vállalnak nyilvános megjelenést, akik nem érzik azt tehernek, és ezzel egzisztenciájuk sem lesz fenyegetett – már ha van lehetőség minden esetben eldönteni, hogy szerepel-e valaki vagy sem. Mindez lényegtelen, minél több önmagát érintettnek valló és érintettségét objektíven nem feltétlenül igazolni is tudó ember szerepel a médiában, annál nagyobbnak és erősebbnek tűnnek ezek a szervezetek, ez nagyobb lobbierőt, az politikai hatalmat, amaz pedig pályázati úton lehívható forrást jelent.
A nyilvános előbújás állandó propagálása is könnyen kontraproduktív lehet: Marx megírta, hogy a mennyiségi változások minőségibe csapnak át, ami tökéletesen leírja az LMBTQ+ emberek médiában való megjelenésének egyre növekvő tendenciáját. Ennek következtében olyan érintettek is adnak interjúkat és képviselik a közösségeket, akik valójában azzal tennék a legtöbbet, ha olyan messze mennének a mikrofontól és a fényképezőgép/videokamera lencséjétől, amennyire csak tudnak; ezek aránya – saját belső statisztikám alapján – nagyjából 50-60 százalék. Meglátásom szerint ezeket a személyeket nem elsősorban sorstársaik megfelelő reprezentálása, megsegítése motiválja, hanem nárcizmusuk, szereplésvágyuk kielégítése. Az embercsoportnak, akinek képviseletében tetszelegnek, az esetek aggasztóan nagy hányadában tudomása sincs ebbéli cselekedetükről, így az érintetteknek még csak lehetőségük sincsen befolyásolni, hogy ki és hogyan képviseli őket. Tehát úgy történik meg a „médiaképviselet”, hogy az önjelölt szószólók ilyenkor tudvalevőleg nemcsak saját egzisztenciájukat kockáztatják, hanem az általuk képviselt közösségek politikai renoméját is. Ugyanezek a „képviselők” mindezt teljesen demokratikusnak, szólásszabadságukkal való élésnek értelmezik; ám ha a kormányzat tesz hasonlót velük, és az ő érdekeik ellenében kommunikál, mondjuk az EU-val, akkor már azonnal diktatúrát kiáltanak.
Tapasztalatom szerint aktivistának elszegődvén első körben mindig a sorstársak vagy egy érintett csoport megsegítése kell legyen a kitűzött cél, s csak később csaphat ez át ideológiai képviseletbe, amennyiben van elég egyenrangú fél a küzdelemhez, és van rá érintetti feljogosítottság. Ideológiai harcokba bocsátkozni csak egyéb, kevesebb áldozattal járó eszközök híján érdemes. Ugyanis az ideológiák rendkívül szubjektív, értékrendi síkon ütköznek, ahol érdemi megoldás nem lehet, hiszen nincs lehetőség objektíven eldönteni, kinek van igaza.
Véleményem szerint utóbbi még nem akkora gond, mert jóllehet, egy hibás értelmezésen alapuló ideát akar megvalósítani valaki, de mégis elmondható róla, hogy van egy magasabb rendű eszme, amelyet képviselve túlmutat egyéni emberi mivoltán, szerencsés esetben a közösség szükségletei felé. Tegyük fel azonban a kérdést: aki egy ideológiát, s nem az érintettek érdekeit képviseli, lehet-e hiteles képviselője egy nemes ügynek? Nem. Nem lehet. Ideák szintjén működhet egy-egy ilyen rendszer, de a valóságban megvalósíthatatlan, mert az ember, az indivíduum nem mechanikusan működik, hanem kiszámíthatatlanul, ösztönök, érzelmek, intuíciók által vezérelve. A társadalmi mérnökösködés soha sem vezetett jóra a történelem folyamán, csupáncsak elméleti síkon. Meglehet, adott véleménybuborékba zárva minden ilyetén elképzelés hatékonynak, az érintett és a társadalom javát szolgálónak tűnhet, ám a szivárványszín porral hintett LMBTQ+-on túli világban ezek elvétve vagy sosem találkoznak az érintettek valós érdekeivel. Hisz sajnos nem azokról szólnak. Holott ezen érdekek egyeztetése már akár eredményre is vezethetne. És hogy miért nem erről szólnak? Azért, mert erről előzetesen senki sem kérdezi meg az érintetteket, ahogyan ez az álságos képviseleti demokráciákban szokás.
Kultúrharc és haszonszerzés
Mégis azt mondom, nem a „hitvitázók” a legrosszabbak, egyedül realitásérzékük sérült. Vannak viszont olyanok ebben a rendszerben, akiknek még csak elveik, ideológiájuk sincsen, pusztán személyes haszonszerzés ösztönzi őket, legyen az anyagi vagy politikai természetű. Az identitáspolitika – pontosabban annak napjainkra deformált változata – kiváló terepet biztosít nekik nemtelen (milyen viccesen hat e jelző ebben a kontextusban) kultúrharcukban. Ez bomlasztja a nyugati demokráciákat hosszú évtizedek óta, pedig eredeti célkitűzése a korábban elnyomott kisebbségek identitásának, létezésének nyilvánossággal való elismertetése, valamint politikai képviseletük kivívása volt, ami igenis fontos. A metszetszemlélettel együtt ez veszélyes elegyet alkot. Ennek függönye mögül folytatják egyes LMBTQ+ szervezetek fő hatáskörükben tevékenységüket, s ha azt kritika éri, a szexuális és nemi kisebbségek támadásaként dekódolják azt. (Természetesen nem a szélsőjobboldali médiumok leaszexuálispropagandával/védjükagyerekeinket/aházasságférfiésnőköteléke/különbeniscsakabiológiainemlétezik/aszületésinemnemmegváltoztatható mantrájú cikkeire gondolok.) Sajnálatos módon érdekeik is azt diktálják, hogy fennmaradjon a kultúrharc, hiszen abból tudnak profitálni. Mindeközben előszeretettel ábrázolják magukat rendíthetetlen politikusokként, harcosokként, profi ügyvédekként. Ugyanakkor észre kell venni, valahogy mégis szinte minden akciójuk eredménytelen, legalábbis az érintettek érdekeit tekintve. Legtöbbször mindösszesen annyit érnek el, hogy túlingerlik a nem érintett átlagemberek receptorait, ezzel sokszor elriasztva a téma iránt nyitott személyeket is. Csak olyan helyzetekbe állnak bele, aminek kellő hírverést tudnak gerjeszteni, egyébként nem érné meg nekik. Káoszt teremtenek maguk körül, ott vannak igazán elemükben, abban a helyzetben vannak nyerő pozícióban. Máskülönben bebizonyosodna, hogy mihaszna nyerészkedők, kik parazitákként élősködnek kiszolgáltatott százezreken, és máris rengeteget ártottak emberek tömegeinek. Kerékkötői mindenfajta diskurzusnak, előre mutató ötletnek, egyáltalán, akármilyen olyan folyamatnak, amely valós eredményt hozna, s komoly érdekeik fűződnek ahhoz, hogy ne is változzon a helyzet, hiszen miből élnének meg utána? Akiben csak egy pici konkurenciát is látnak, és nem tudják maguk mellé állítani, azt ellehetetlenítik.
Kérdezhetik sokan, mire alapozom ezen állításaimat. Nekik azt üzenem, hogy kultúr- és identitásharc tekintetében nem a Budapest Pride képviseli hazánkban a szélsőértéket, habár a médiában való szereplésük alapján ennek ellenkezőjére lehet következtetni. Ez leginkább csak egy platform és alkalmanként pajzs, ami mögé el lehet bújni, ha a helyzet úgy kívánja. Különben hogyan lehet az, hogy a legtöbb balhét ezen az eseményen/szervezeten verik le?
Természetesen nagyon sok jószándékú ember van ezekben a civil szervezetekben, de általánosságban megfigyelhető, hogy a rendszer még őket is bedarálja, mondvacsinált karrierlehetőségekkel és olyan programokkal, akciókkal, amelyek csak elterelik a figyelmüket a valós, sürgetően megoldandó problémákról.
Végszóként abbéli reményemet szeretném kifejezni, hogy szavaim építő jellegű kritikaként a hazai LMBTQ+ szervezetek előnyére fognak válni, ami működésüket illeti, és elindít egy olyan közbeszédet, amelynek eredményeként hatékony és végre eredményes lesz a tevékenységük. Nehéz időket élünk, gazdasági és politikai értelemben egyaránt, együtt kell működni, össze kell fogni, de egymástól függetlenül, felelősségteljesen, békítő, visszafogott hangnemet megütve, apránként haladva a kijelölt úton. Ehhez elengedhetetlen megfogalmazni egy reális közös célt, amelynek előfeltétele az érintettekkel való kommunikáció szükségleteikről, illetve a közösségük építése. Valamint be kell látni, hogy egy bizonyos szinten túl már nem lehet egy szervezetet alulról szerveződőnek tekinteni, önkéntesekkel működtetni. Amivel nincs semmi baj, csak ehhez úgy is kell viselkedni, felnőve hozzá, vállalva minden felelősséget. Mert jog csak ott születik, ahol felelősség is van.
A szerző interszex aktivista és közösségszervező. Közreműködött: Hős Gábor
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
