Az Egyesült Államok a huszadik században három tényező nyomán vált első számú szuperhatalommá. Az első ezek közt az országot alapító és államvallást alkotó nonkonformista felekezeteknek a kapitalizmushoz fűződő kivételesen meghitt viszonyában áll. A neoprotestáns gyülekezetek hívei az európai üldöztetés elől Amerikába menekültek, hogy megalkossák az emberiség legnagyobb szabású kaszinóját, ahol származásra és felekezetre való tekintet nélkül bárki forgathat a rulettkeréken. Aligha csoda, hogy az így születő államszövetség hamarosan a tőkés világrend vezető hatalmává vált. Az Egyesült Államok globális uralmi státuszának másik faktora az volt, hogy földrajzi fekvése és lebírhatatlan tőkeereje révén egy teljes kontinens állt a rendelkezésére, így anélkül tarthatott fenn gyarmatbirodalmat, hogy e célból más földrészekre kellett volna hajóznia. A harmadik tényező, amely Amerikát naggyá tette, az volt, hogy míg Európa a huszadik század folyamán kétszer is lángba és vérbe borította magát, addig az Egyesült Államok területén 1865-től az indiánok utóvédharcain és néhány mexikói határvillongáson kívül nem zajlott említésre méltó háború, így az ország fejlődése napjainkig töretlenül folyhatott.
2017-ben Donald Trump azzal az ígérettel foglalta el a Fehér Házat, hogy újra naggyá teszi Amerikát, majd hozzálátott az Unió és a Konföderáció tizenkilencedik századi polgárháborújának kiújításához. Tervében segítségére voltak az amerikai kulturális baloldal hosszú menetelése során eluralt egyetemi kampuszok és tömegtájékoztatási felületek, melyeken keresztül a liberális értelmiség a #metoo és a Black Lives Matter mozgalmainak képében csakhamar választ adott a Konföderáció szellemének visszatérésére. Az Unió vezérállama ma Kalifornia, a Konföderáció vezérállama ma Texas – aligha fogható csak az adózási körülményekre, hogy az Északról Délre átsoroló Elon Musk épp az előbbiből az utóbbiba költöztette át cége, a Tesla üzemeit. Amikor Donald Trump felélesztette az izolacionista doktrínát, és ezzel elkezdte felszámolni az Egyesült Államok világuralmi státuszát, ezt azért tette, mert fontosabb háborút óhajtott megvívni otthon, mint akár Irakban, akár Afganisztánban: kultúrharc várt rá a közösségi média felületein meg a baráti és ellenséges hírcsatornákon az amerikaiak identitásának meghasításáért, az egyetlen Amerika ethoszának felszámolásáért.
Az Amerika kivonulásával létesült hatalmi vákuumba – mint mindig – rivális hatalmak nyomultak be. Amikor Donald Trump Fehér Házból való távozása után Afganisztán elesett, az egykori elnök fölényes vigyorral csak annyit kérdezett: „Hiányzom?” Úgy tett, mintha nem ő állapodott volna meg a tálibokkal az amerikaiak kivonulásáról, és spekulatív értetlenségével tette világossá, hogy a saját politikájáért sem vállal felelősséget. Kína és Oroszország hamarosan reagált arra, hogy az Egyesült Államok feladta világuralmi pozícióit: előbbi Tajvan körül rendezett hadgyakorlatokkal, utóbbi Ukrajna lerohanásával jelezte, hogy a seriff nélkül maradt bolygó új főnökök uralmára készülhet. Trombitás Kristóf kormánypárti miskakancsó természetesen visszautasította a jelenség megértését, amikor úgy fogalmazott, hogy „Trump alatt a világ egy jóval biztonságosabb hely volt, mint manapság”. A szelektív valóságértelmezéséből lépten-nyomon fölényeskedést farigcsáló trollkurzus látványosan nem vesz tudomást arról, hogy a világot jelenleg sújtó instabilitás magának Donald Trumpnak a műve: ő adta át a kezdeményezést és ezzel a dominancia lehetőségét a visszasztálinizálódó Oroszországnak és a totalitárius megfigyelőállamot építő Kínai Népköztársaságnak.
Az ukrán front jelenlegi állása lassan eloszlatja Oroszország nagyhatalmi ábrándjait, ahogy azt az abszurd elképzelést is, hogy Európa iszlamizációját majd Ramzan Kadirov szunnita muszlim hadúr akadályozza meg. A Csecsenföldet Vlagyimir Putyin lábához leszállító Ahmad Kadirov fiacskája sietve jelezte teljes egyetértését Orbán Viktor tusnádfürdői beszédével: ő is ellenzi a fajkeveredést a bevándorló muszlim söpredékkel – és elkötelezettségében még a magyar kormányfőnek az arra vonatkozó bécsi helyesbítése sem zavarta meg, hogy a magyarok nem azért nem akarnak keveredni a migránsokkal, mert azok arabok, hiszen az még rendben volna, hanem azért, mert muzulmánok.
Putyin vallási fanatikust alakító háztáji trollja több, mint önmaga: ő a Kreml vágyvezérelt hazugsága az iszlámról. Ramzan Kadirov személyével Putyin azt demonstrálja, hogy a muzulmánok fundamentalizmusa többé nem fenyegetés, mert az orosz medve már a hűbéreseivé tette őket – s ahogy megtette ezt Csecsenföldön, bármikor ugyanilyen erővel megteheti bárhol a Közel-Keleten. A Kadirov vezette Csecsnia a fundamentalista iszlámmal való megbékélés és együttélés velejéig hazug Patyomkin-falva, mellyel Vlagyimir Putyin azt fejezi ki, hogy a muszlim vallási fanatikusok nem is akarnak világkalifátust, csak tiszteletre, megbecsülésre és egy állandó helyre tartanak igényt a Föderáció Államtanácsában, és máris készséggel csatlakoznak a pravoszlávokhoz a közös nyugati ellenséggel szemben. Nem kell eszmetörténésznek vagy biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy ez a szemfényvesztés lelepleződjön: az iszlamizmus nem egy kiegészítő, afféle díszzsebkendő, amit Putyin elnök hatalmának jelvényeként a ruházatához illeszt, hanem a teljes civilizációt illető fenyegetés, mellyel szemben Oroszország sincs Ramzan Kadirovval beoltva. Ráadásul az a tény, hogy a korábban tömeges és rettenetes kínhalállal fenyegetőző csecsen hadúr belengette a határozatlan, de hosszú időre szóló visszavonulását, finoman szólva sem jó jel Vlagyimir Putyin háborújának kimenetelére nézve.
Putyin elnök haditudósításokból napról napra kiolvasható katonai kudarcának az a legfőbb oka, hogy maga is elhitte azt a mítoszt, amelyet a Keletnek a Nyugattal szemben mantrázott évezredes szólamát újrahangolva és a neobarbarizmusnak a világban uralkodó korszellemét mozgósítva jórészt önmaga terjesztett el a dekadens, elgyengült, romlott nyugati fogyasztók öntudatlan és önvédelemre képtelen tömegéről meg a sztyeppéken száguldó, szilaj orosz népről, amely erős kézzel ragadja meg a történelem által kínált esélyt, hogy a létezést szabályzó nyers erőnek erejével és a parancsuralmi vezetés hatékonyságával Európát a keresztény erkölcs megtagadott nagyságához tűz és vér által visszavezesse. A mítosz és a realitás közti különbség minden kétséget kizáróan tükröződik a nyugati fegyverekkel harcoló ukránok meg a nagyhatalmi álmaikból lassacskán ébredező oroszok összecsapásai során.
A Goebbels-életműdíjas publicista, Bayer Zsolt az alábbi sorokat leírva vette tudomásul az orosz haderő visszavonulását: „Most arra is kíváncsi vagyok, vajon az oroszok bevetik-e a valódi haditechnikájukat az 1974-es helyett, bevetik-e a légierejüket, és lebombázzák-e a Dnyeper hídjait, elvágva így a keleti frontot a nyugati haditechnikától. Itt a háború új szakasza. Isten legyen hozzánk irgalmas. És világosítsa meg végre a nyugati – főleg az európai – vezetők elméjét, hogy hagyják abba a felesleges és életveszélyes kardcsörtetést, ami mögött nincsen semmi valódi erő, csak a fogatlan kutya ugatása.” Amikor Bayer Zsolt az oroszok „valódi haditechnikájáról” ábrándozik, könnyen felidéződnek a második világháború végnapjai, amikor az összeomlás szélén álló, kivérzett Harmadik Birodalom a csodafegyver bevetésére várt. Mit jelent egyáltalán a nem valódi haditechnika fogalma? Mikor fordult elő az emberiség történetében, hogy egy állam ötven évvel korábbi haditechnikával támadta meg az ellenségét az amúgy rendelkezésére álló, korszerű fegyverrendszerek alkalmazása helyett?
Amikor a mítosz és a valóság ellentmondásba kerül, a kormánypropagandának a valóságot kell megkérdőjeleznie: amit a világ eddig háborúnak hitt, az csak hadgyakorlat volt – most jön a tényleges háború. Miért nem bombázták még le az oroszok a Dnyeper hídjait? Majd most, a valódi háborúban már tényleg le kell, hogy bombázzák, meg a légierőt is be kell most már vetni, nincs mese. Már csak az a kérdés, hogy miként szorulhat egy ilyen dicsőséges hadvezetés Bayer Zsolt tanácsaira? El nem tudom képzelni, mire fogja majd Bayer Zsolt, ha Oroszország ezt a most kezdődő háborút is elveszíti, hisz Oroszország nem lehet gyenge és vesztes: Oroszország egy olyan kutya, amelyiknek a szája tele kell, hogy legyen fogakkal, különben Orbán Viktor külpolitikája egy csőd. Nem kétséges, hogy ez a forgatókönyv elfogadhatatlan az állampárt számára, de azért nem ártana, ha Bayer Zsolt elkezdene kidolgozni egy valósághoz tartozó narratívát is arra az esetre, ha az identitását képező mítosz nagy robajjal kidurranna, és a Nyugatnak az Oswald Spengler által száz éve megígért alkonya továbbra sem jönne el.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a rövidített változata a Magyar Hang 2022/40. számában jelent meg szeptember 30-án.
