1848-49-es „ünnepi beszéd”. Nézem ezt az embert, ott a Nemzeti Múzeum lépcsőin, és elámulok azon a feneketlen gyűlöleten, ahogyan milliókra süt áruló-jelet szavai tüzes billogával. Azonnal eszembe jut egy másik eltorzult arcú népvezér a régmúltból, aki szintén így, acsarkodva, százezrek, milliók előtt szónokolt, s bélyegzett meg népeket, fajokat, másképp gondolkodókat. Félelmetes párhuzam, bele is borzongok, a beszéd fonalát elveszítve már csak azon gondolkodom, hogy áruló vagyok-e tényleg?
Áruló vagyok-e azért, mert nem úgy képzelem el magam és szeretteim jelenét és jövőjét, ahogyan ez az ember megszabná nekem? Hogy másképp vélekedek a világ dolgairól, példának okáért nem a félnótás Trumpban látom az emberiség megmentőjét, hogy a lengyel változás bennem nem Soros, hanem Tusk alakját idézi meg, és Európát nem azonosítom a holland, szlovák, osztrák, cseh néppel. Áruló vagyok-e amiatt, hogy csak követ török (mert kereskedni nem tudok vele, hisz nincs kőbányám), és nem katedrálist építek minden faluban néhány kitartó hívőnek… sőt egyre kevesebbnek egyre több katedrálist. Áruló vagyok-e, mert gyermekeimet a sokszínűség, az elfogadás és a szolidaritás liberálmételyére tanítom, hogy példaképpen nem a keleti despotizmust, hanem az örökké hanyatló nyugat demokráciáit idézem. Hogy a szabadság szelét inkább abból az irányból érzem, és inkább lennék Brüsszelben „rab”, mint Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben? Azért vagyok áruló, mert hiszek a szólásszabadságban, a törvény előtti egyenlőségben, melyek puszta gondolatától is kiveri a veríték azt az embert, ott a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
Áruló vagyok-e azért, mert támogatom azokat, akik maguk döntenek saját sorsukról, saját életükről, melyet úgy találnak és élnek meg, ahogyan ők szeretnék, és nem felülről más rendelkezik azokról (akár ez az ember, ott a Nemzeti Múzeum lépcsőjén), hogyan legyenek boldogok. Áruló vagyok-e, mert kritizálom a rendszert, mely 14 éve terpeszkedik rajtunk, kiölve lassan jövőbe vetett reményünket, hogy majd a gyermekeinknek jobb lesz; tehetségük, kitartásuk szerint menetelnek majd előre az életben, és akképpen is gyarapodnak, nem pedig oly módon, hogy kilépve az életbe, útjuk az első Fidesz alapszervezetbe vezet, mert csak úgy viszik valamire, ha igazodnak, és fokról-fokra nyalják be magukat a NER-be. Áruló vagyok-e mindezekért?
Az ember szerint, ott a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, igen, s mint ilyen nekem „az árulók sorsa jut majd” (szó szerinti idézet tőle). Mi lesz az vajon? Börtön, kötél vagy Novicsok? Ez utóbbi azért, hogy ne legyen oly feltűnő? Vagy egy emeleti nyitott ablakból fogok aláhullani, ahogyan a Példakép gyakorolja azt politikai ellenfeleivel szemben, gátlástalanul, néhány száz kilométerre, keletebbre? Írásom elején felidéztem a régmúlt vezérét, aki ugyanígy szónokolt eleinte, később eluralkodott rajta a hatalmi téboly, majd egy világot borított lángba őrült képzelgéseivel. Ez az ünnepi beszédnek álcázott nyílt parancs végleg befejezettnek nyilvánította a több évtizedes békét Magyarországon, és szintén elhozhatja a felfordulást, anarchiát e gyönyörű kis országba. Ez a beszéd szintlépés volt, nyílt fenyegetés, valaminek a kezdete. Íme, kezdjétek akkor velem: áruló vagyok, lássuk a folytatást!
