A XX. század első felében született alkotók közül kevesen élnek már. Amikor híre megy, hogy egy világhírű művész ismét távozott közülük, az írástudók rendszerint azon keseregnek, hogy vele a múlt egy darabja is elveszett – a végzet ismét elvágott egy szálat, ami a jelenkoriakat egy számukra már elérhetetlen kultúrtörténeti korszakhoz fűzte. A nyolcvankilenc évesen eltávozott Cormac McCarthy haláláról értesülve nem ezt éreztem, pedig ő is a harmincas években született, és akárcsak elődje, Wiliam Faulkner, ő is a Mély-Dél gótikus hangján szólalt meg. Csakhogy McCarthy életműve nem a múltba vezet, hanem a jövőbe és ezáltal a semmibe. Hiába próbálja alkotásait az irodalomtudomány megkésett westernekként, az amerikai vidék kitaszítottjainak, névtelenjeinek állított emlékművekként értelmezni, azok mindegyike a nem létező jövőről üzen: egytől egyig apokaliptikus és posztapokaliptikus világokba kalauzol, s ha nem is feltétlenül játszódnak tényleges világvége utáni korban, atmoszférájuk félreérthetetlenül azt az emberiségre váró korszakot kelti életre, amellyel kapcsolatban Faludy György úgy fogalmazott, hogy „a jövő század lesz a végső”.
Cormac McCarthy történetei egy értelmét és erkölcseit, történelmét és mítoszait elvesztett világ utolsó hőseiről szólnak, akik már tudják, hogy a civilizáció elmúlt – külsőségeiben talán még létezik, ahogy a holtak haja és körme is nő még a koporsóban, de az emberség, a társadalom és a remény fogalma többé nem tölthető meg tartalommal. McCarthy történeteinek kínzó és napról napra egyre nyilvánvalóbb aktualitását azok alapüzenete adja: az ember világának vége – sokan tudták, hogy eljön ez a nap, és sokféleképp próbálták elképzelni, de csak kevesek fantáziája merészkedett addig, ameddig az övé. A disztópikus jövőfantáziák megalkotóinak többségét a külső vagy a belső pusztulás brutalitásának rendkívülisége izgatja, McCarthyt ezzel szemben a végleges talajvesztettség természetességének és mindennaposságának iszonyata.
A McCarthy-képlet letaglózó igazsága, hogy a vég nem a jövőben fog lezajlani: már megtörtént – az emberi lényben múlt el valami alapvető és kifürkészhetetlen örökre. McCarthy hősei még élnek, de éppúgy képtelenek értelmet és célt adni a létezésüknek, ahogy a jelenkor embere sem érti már, miért van a világon. A kilátástalanság, a kiüresedés, az elidegenedés, a talajtalanság meg a keserűség a lassú, unalmas és komfortos apokalipszis tanúinak közös élménye – ahogy McCarthy hősei, úgy a tömeggé váló embersi lények egyike sem tud már kapcsolódni senkihez és semmihez: mindenről levált és végleg elszigetelődött. Hiába fűzik százfelé a virtualitás szálai, érintésre, ölelésre vágyó keze a semmibe nyúl. Nincs remény – McCarthy műveinek leggroteszkebb vonása pedig az, hogy a fogalom jelentését olvasójában anélkül számolja fel, hogy attól hőseit megfosztaná.
Az út című regényének cselekménye, a civilizáció utáni apokalipszis közegében bolyongó apa és fiú kálváriája az irodalomtörténet egyik legszebben és legfájdalmasabban ábrázolt emberi kapcsolatát mutatja be, az emberiség utáni világ csendjében azonban az apának fia megmentésébe vetett reménye mégis értelmetlennek hat. Az olvasó olykor bizakodik a túlélésükben, máskor meg úgy érzi, jobb, ha velük együtt a jövőbe vetett vakhit is örökre elvész, és ez a kétféle érzés a cselekményben előrehaladva lassan egymásba mosódik: a befogadó egyszerre óhajtja azt, és retteg attól, hogy az apa legfőbb kincse, két golyóval töltött fegyvere előkerüljön, és végre pontot tegyen kettőjük kilátástalan szenvedésének végére. A Nem vénnek való vidék bizarr, nem e világi hőseit is valamiféle vakhit hajtja – talán a meggazdagodás reménye vagy a sikertelen élet igazságtalansága nyomán érzett bosszú vágya, de az olvasó egy ponton megérti, hogy ez nem több, mint máz. Az embert autonómiával, morállal vagy értelemmel felruházni épp akkora hiba, mint legyekre vadászó imádkozó sáskát imádságra tanítani: minden teremtmény a maga ösztönei és az értelem nélküli végzet fogságában él. Épp ilyen sorstalan és bűntelen McCarthy Isten gyermeke című regényének hőse, Lester Ballard is: az olvasó az állati sorba süllyedt, szerencsétlen, kitaszított bűnözőt sem tudja hibáztatni – ő sem egyéb, mint egy szívtelen és veszedelmes istenség gonosz tréfája.
A Sunset Limited című, kétszereplős színdarab, McCarthy talán legelcsigázóbb műve is azt regisztrálja, miként vesz erőt a végzet az emberi nemen: a fehér bőrű professzor és a színes bőrű tiszteletes Istenről, megváltásról, kárhozatról és öngyilkosságról folytatott vitája sem ad feloldozást, de a befogadót elsősorban nem is az igazság mibenléte foglalkoztatja, hanem a vita kilátástalansága meg a mögötte húzódó kimondhatatlan, sötét elrendeltség nyomasztó ereje nyűgözi le. A tiszteletes látszólag meg akarja menteni az öngyilkosságra készülő professzort – valójában azonban önmagát akarja megmenteni: Isten létének igazolását, a maga hitének próbatételét keresi. Ha pusztán a professzort akarná megmenteni, volna reménye erre, ő azonban ennek csak egyetlen módját ismeri el: meg akarja téríteni, és meg akarja váltani őt, mert azt reméli, hogy ezzel bárkát ácsolhat önmaga köré az özönvízben. A tiszteletes felteszi egy lapra mindkettőjük sorsát, és veszít: ahelyett, hogy a bajba jutott élőt mentené, saját hitének katedrálisát építi, melynek a professzor mindössze építőanyaga. A cselekmény végkifejletére sem ő, sem a befogadó nem számít: a tiszteletesnek végül nem pusztán nem sikerül megmentenie a professzort, hanem a professzor rántja szándéka ellenére magával a tiszteletest a kétségbeesésbe és a kárhozatba.
Cormac McCarthy a világvégéről tudósította olvasóit, a közös pusztulásról, amelyhez az emberiség utolsó kihívása tartozik: a remény egyetlen megmaradt tárgya, hogy az ember úgy távozzon a Föld színéről, hogy végzetének természetéről tudomást szerez. A halálhoz méltóság tartozik, és bár a megsemmisülés elrendeltetett, a világból kivonuló ember kipusztulásának mibenlétét még megismerheti, s ha emberként akar eltávozni, meg is kell ismernie. Cormac McCarthy ennek feltárását végezte el. Csak előrement a semmibe, és a halálra ítélt világ percről percre követi őt.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/25. számában jelent meg június 23-án.
