Martin McDonagh a kilencvenes évek drámaíró csodagyerekeként indult, és a merész elvárásokból pályája során mindent igazolt. Amikor szerzőként már nem vihette többre, forgatókönyvíróvá és filmrendezővé lépett elő, és kiderült, hogy ennek terén is klasszis: filmjeiben a fekete humor és a húsba vájó dráma pillanatai a virtuozitás erejével váltakoznak – aligha csoda, hogy McDonagh neve ma már nyilvánosság-szerte a siker garanciája.
Amikor több nagy magyar internetes portál is úgy számol be az alkotó új művéről, A sziget szellemeiről, mint az év legjobb filmjéről, az egyszeri mozirajongó gyanút fog, hiszen még csak február közepe van. Két eset lehetséges: vagy a kritikák szerzői a maguk ízlése helyett ezúttal is jobban bíznak a film nyomában járó marketinghullámverésben, amely külföldi szakírók és IMDb-törzsszavazók lelkendező értékítéleteiben tükröződik, így aztán nem nehéz megjósolniuk, hogy az idei évből hátralévő tíz hónap filmtermése biztosan rosszabb lesz – vagy valóban olyan kivételes műről van szó, melynek kapcsán még ez a túlcsorduló pátosz is indokolt.
Az első fél óra után már látszik, hogy Martin McDonagh új filmje tényleg rendkívüli akar lenni, ahogy a rendező korábbi alkotásai, a 2017-es Három óriásplakát Ebbing határában meg a 2008-as In Bruges azok voltak – az utóbbi magyar forgalmazó által adott címét nem vagyok hajlandó leírni, és ugyanerre szólítok fel mindenkit, aki az anyanyelvünkön kívánja megnevezni a filmet, mert ezt a kreatívipari gyalázatot egyszer s mindenkorra ki kell törölni a magyarok emlékezetéből.
Mivel Martin McDonagh nem pusztán rendező, de egyben drámaíró és forgatókönyvíró, A sziget szellemeivel is próbál olyan lírikus mélységbe leásni, amennyire csak bír. A téma ezúttal, amint a lelkendező hangú kritikákból kiderül, a húszas évek ír polgárháborúja. Lehet. Azért vagyok bizonytalan, mert amíg a Három óriásplakát meg az In Bruges cselekménye önmagában is egyedi és meghökkentő volt, nem is szólva az azok mögött húzódó morális dilemmákról és szakrális igazságokról, addig A sziget szellemeinek a története nemcsak sokféleképpen értelmezhető, de mintha a kisszerűségével akarná megragadni a közönségét. Régi, jól bevált trükk.
A film cselekménye egy barátság vége. A főhős két ír férfi, a szellemi fogyatékosság határán motyogó Pádraic Súilleadháin és legjobb barátja, a hegedűművész Colm Doherty. A helyszín egy sosem volt ír sziget, ahol írek hírnevükhöz méltón a jövővel mit sem törődve iszákoskodnak, és ahogy velünk, magyarokkal történik a Roncsfilmben, a tétlen alkoholizálást az írek körében is csehovi rejtély övezi: mindenki a soha be nem következő nagy drámát várja. Csakhogy az unalmas alkoholisták szinte soha nem többek, mint unalmas alkoholisták.
A dráma, ami aztán megérkezik, korántsem hordozza a szerzőtől megszokott komolyságot. Colm minden előzmény nélkül véget vet Pádraickel közös barátságának – az ok: Colm a jövőben a zenei munkásságára, nem pedig az ostoba Pádraic tartalmatlan fecsegésére akar koncentrálni. A megalázott Pádraic nem hajlandó ebbe beletörődni, ezért továbbra is keresi egykori barátja társaságát. Colm hamarosan megelégeli Pádraic nyomulását, és figyelmezteti: ha nem áll le, levágja a saját ujjait, amelyekkel a hegedű húrjait fogja. Pádraicet nem hatja meg a fenyegetés – Colm pedig nemcsak fenyeget, hanem egyenként levágja az ujjait egy metszőollóval.
Ritkaság, hogy egy jelentős művész egy szerinte fontos jelenség ábrázolása helyett inkább a saját alkotói válságát tárja fel, ezúttal azonban minden jel szerint ez történik. Az üzenet félreérthetetlen: a háború rossz – barátok ölik egymást semmiségekért. Ha az értelmező úgy akarja, Pádraic és Colm konfliktusa az örök gyermeki létben élő, félhülye nép és a hübrisztől eltelt értelmiség küzdelme, melyben egyik fél a szeretet parancsát, másik pedig a műalkotás örökkévalóságát tűzi zászlajára. Egy harmadik értelmezési lehetőség szerint Colm magának és a körülötte élőknek is hazudik: nem Pádraic áll a sikerének útjában – ujjait azért vágja le, nehogy kiderüljön, hogy az ír alkoholista hiába nyűvi a hegedűjét, egykori barátjának akadályoztatása nélkül sem tud elismert zeneszerzővé válni, ennek erkölcsi felelősségét azonban nem vállalja el, hanem passzív-agresszív öncsonkításával Pádraicre ruházza át. A sziget szellemeivel az igazi baj csak az, hogy nem Colm Doherty, hanem Martin McDonagh az, aki azért vagdos le ujjakat, hogy ezzel fedje el azt a tényt, hogy a fenti állításokhoz ezúttal sem hiteles karaktereket, sem hihető történetet nem rendelt: ilyen élethelyzet, ilyen baráti viszony és ilyen emberi dráma nincs. Egy barátság megromlásának ezer oka lehet, akár ilyen banális is, de nem következik belőle sem ujjlevagdosás, sem mindaz a kegyetlen leszámolás, amibe a film cselekménye torkollik. Egyetlen percre sem válik érthetővé, hogy mi zajlik a szereplők lelkében, és hogy mi a dráma tényleges tárgya. Egyetlen percre sem válik érthetővé, hogy mit akar Martin McDonagh elmondani az írekről – mert ha azt, ami a cselekményben zajlik, akkor ez a film az utóbbi évek legkönyörtelenebb nemzetgyalázása, csakhogy aligha ez volt a szándék.
Amikor túl sok a rejtély és az értelmezési lehetőség, jogosan vetődik fel a szemfényvesztés gyanúja, konkrétan az, hogy az alkotó rendkívüli tekintélyével visszaélve arra épít, hogy szellemes ötletei majd jótékonyan elleplezik a meg nem írt történet képezte űrt. Jobb, ha az In Bruges magyar nyelvű címe inkább erre a filmre hagyományozódik, hiszen pontosan kifejezi a hősök motivációit, jellemük mélységét, az író-rendező véleményét az ír népről és azt a szélsőségesen leegyszerűsítő magyarázatot, amely filmjének tanúságaként barátságok széteséséhez és társadalmi csoportok fegyveres harcához vezet. Martin McDonaghet a nagyszerűen megírt karaktereiért, az életet elragadóan idéző, pengeéles dialógusaiért, a páratlan dramaturgiájú történeteiért, a váratlan fordultaiért meg a katartikus erkölcsi példázataiért lehetett szeretni – aki A sziget szellemeit megnézi, ezekből jóformán semmit nem kap. Ez a film allegóriának túl közönséges, elemzésnek túl didaktikus, példabeszédnek túl sekélyes. Blöffnek jó.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/8. számában jelent meg február 17-én.
