Mire elkészült és nyilvánosságot látott Erich Maria Remarque klasszikusának, a Nyugaton a helyzet változatlan című regény legújabb filmváltozata ezúttal német gyártásban és német nyelven, a német Edward Berger rendezésében, már javában zajlott az orosz–ukrán háború. Bizarr, de a flm sikere szempontjából ez jókor jött – az európai hatalmak 1914-ben működésbe hozott emberi húsdarálói és vérszivattyúi 1945 óta Európa-szerte jóformán dologtalanul állnak, ezek egyike azonban tavaly újra a tömeges félelem és gyűlölet szolgálatába lépett, a hírekben pedig megjelentek olyan, nagyszülők beszámolóiból ismerős kifejezések, mint a mozgósítás, a lövészárok, a tűzhenger, az anyagcsata és a gyalogsági offenzíva fogalmai.
Remarque világhírű elbeszélése soha nem veszített aktualitásából – bár sokan a legjobb háborúellenes regényként hivatkoznak rá, több annál. Titka talán az, hogy a világ szépségében csalódott nemzedékek azóta is magukra ismernek benne, függetlenül attól, hogy elérte-e őket a menetrend szerinti nagy európai háború, vagy sem. Bár a regény kétségtelenül újszerűen, sokkolóan és megrázóan mutatja be a lövészárkok addig szemérmesen elhazudott, véres, saras, bűzös, halálos valóságát, az elsősorban felnövéstörténet – egy olyan elveszett gyermeké, aki kétségbeesetten próbál megőrizni magában valamit abból a szebb és igazabb világból, amiben hitt, amiért harcol, és ami épp az értelmetlen harcban veszíti el szépségét meg igazságát. A regény emellett persze a háború sok más, addig feltáratlan vonatkozását ábrázolja, amilyen a hazatérő katonák integrálhatatlansága, a civilekkel való bánásmód elfajzottsága vagy a gyilkossá válás elviselhetetlen érzelmi terhe, az irodalmi alapanyag mégsem pesszimista – nem állítja az emberről, hogy velejéig romlott volna, inkább csak annak mutatja, ami: kiszolgáltatottnak, gyengének, az események tehetetlen foglyának.
Ez a 2022-es filmváltozat már a harmadik kísérlet a regény megfilmesítésére. Az 1930-as amerikai film csatajelenetei mai szemmel nézve is lenyűgözőek, és az 1979-es német–amerikai koprodukció is tisztességes feldolgozást eredményezett, de a disztópikus regények vászonra vitelének nehézsége mindkét filmen meglátszik: amikor a néző végül megpillantja az addig csak a könyv lapjairól ismert, fantáziájában élő poklot, rendszerint azt érzi, hogy a regényben több volt. A legújabb adaptáció elképesztően látványos film lett. Talán még soha senki nem ábrázolta ennyire hatásosan az első modern gépháború lélektelenségét. Az infernális találkozás az első harckocsikkal, a főhős, Paul Baumer által ledöfött francia katona rettenetes haldoklása, a néhány méternyi földterületért intézett értelmetlen tömegtámadások képei drámai és nehezen felejthető élményekkel terhelik a nézőt, aki talán akkor jár a legjobban, ha erre a filmre egy kevéssé koherens, de nagyon hatásos világháborús tablóként tekint.
A filmadaptációt a regénnyel összevetve látszanak igazán a gondok. Remarque elbeszélésének tényleges helyszíne nem a nyugati front, hanem a mesélő, Paul Baumer pszichéje, a rendező, Edward Berger azonban félreteszi őt, és a személyében inkább annak a nemzedéknek állít emléket, amelyiknek puska helyett ceruzával a kezében kellett volna helytállnia az életben, csakhogy így nehéz igazán közel kerülni a főhőshöz, és az eredeti regény fájdalmas szubjektivitása helyett a film nézői legfeljebb a háború borzalmainak nagyon érzékletes és hatásos ábrázolását kapják. A könyv lapjain Paul személyében az olvasó kerül ki a frontra – a film azonban megóvja nézőit ettől.
A két és fél órás filmváltozat készítői sajnos a ma már általánosan elvárt politikai üzenetet is kifejezésre juttatják. Remarque soha nem állította, hogy a hadviselő népek és vezetőik akármelyike jobb vagy rosszabb lett volna a másiknál – nem is foglalkozott ezzel, így jelezte, hogy mélyebb a baj. Edward Berger jó XXI. századi németként a háború okaként a porosz militarizmusra mutat, mellyel szemben a szociáldemokrácia kíméletes humanizmusa volna a megoldás, csak a német népet erőszakos szelleme meg terhelt történelme nem engedte erre az útra lépni. Ezzel a sugalmazással pedig nem az a legnagyobb probléma, hogy a regényt nem ismerőkkel elhiteti, hogy Remarque ilyen kisszerűen politizált, hanem hogy úgy tesz, mintha az első világháború konkrétan valakin, esetleg valakik csoportjain múlt volna, és ha ezt a valakit vagy ezeket a valakiket sikerült volna félreállítani, megmenekült volna az emberiség.
Remarque regénye attól olyan nagyszerű és népszerű, hogy abban az író nem vádaskodott, és mindössze annyit üzent: ha már az emberiségnek át kellett élnie egy ekkora tragédiát, akkor próbálja meg levonni a tanulságait. A tényleges baj pedig azoknak a társadalmaknak a mélyműködéséből következett, amelyek a XX. század első évtizedeiben még maguk sem értették, miféle iszonyatos erő szabadult el bennük, a technológiai robbanás pedig ennek csak a kísérőjelensége volt. Az ember tömeggé vált, az ipar pedig a tömegigényeket kiszolgáló gépezetként, megállíthatatlanul tömeggyártotta azt, ami egyik tömeget a másik fölé emelheti: katonát, fegyvert és halált. A porosz militarizmus ebben a mechanizmusban nem több mint kulturális színesítő elem – hisz a franciák, az angolok és az amerikaiak is pontosan úgy hajtották bele az emberi húst a darálóba, ahogy a németek, és egyedül az számított, ki bírja tovább. Ez az első világháború valódi tanulsága: nem ez vagy az a fél a felelős érte, hanem az a szélsőséges elszemélytelenültség, amelybe a XX. századra a nyugati emberiség jutott – ezzel kell értő módon szembesülnie, mielőtt jön egy gázsérült tizedes, aki előadja, hogy ő jól tudja, kik miatt történtek a borzalmak, és csak tőlük kell megszabadulni egyszer s mindenkorra.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/6. számában jelent meg február 10-én.
