Nem szép dolog, ha az ember rossz hírbe keveri a tulajdon apját. Még hogy halálos ítélet valami vacak válóper miatt! Ráadásul vagyonvesztéssel, hogy az örökösök is megemlegessék! És hozzá még a bujdosás Rákosi alatt! Isteni szerencse, hogy nem így történt. Karsai László cikke, majd Ungváry Krisztián írása immár részletesen rekonstruálta az események valós menetét, így csupán egy kérdés maradt: szándékosan állított valótlanságokat, vagy csak egy családi legenda áldozata lett az elnök úr? A központi sajtószervek az első napokban elnémultak az ügyben, csak némely külső bugyraik adtak halvány életjeleket, amikor így vették védelmükbe az éppen hivatalba lépő államfőt: „nehezen hihető, hogy Sulyok tisztában volt az apja háború előtti tevékenységével, és tudatosan hazudott. Hiszen előtte is világosnak kellett lennie, hogy úgysem marad titokban. Sokkal valószínűbb, hogy az apjától így hallotta, így tudta, nem vonta kétségbe. Ami lehet hiba, tévedés, de nem bűn.” (pestisracok.hu, badog.blogstar.hu, 2024.03.03.)
Bár ez egy elsőre hihetőnek tűnő és látszólag megbocsátó, mégis elfogadhatatlan vélemény, mert az lehetetlen, hogy országunk első embere ennyire gyermekded és hiszékeny legyen. Ha megnézzük, mit tett le az asztalra eddig, szégyenkezésre nincs oka: volt már a direkt marketinges aranykereskedés hazai úttörője egy komplett ügynökhálózat élén, volt komoly részvénytársaság igazgatósági elnöke, és mindenekfelett volt huszonöt éven át üzleti ügyekre szakosodott ügyvéd – hát hogy lehetne egy ilyen ember ennyire naiv? Ráadásul jogászdinasztia sarja, akinek a felnőtt gyermekei és azok házastársai is mind jogászok, vajon ők sem firtatták soha a nagypapa halálos ítéletének a valódi históriáját, mondván, hogy az ilyesmi a legjobb családban is megesik?
Mint Sulyok Tamás hosszú hallgatása után adott friss nyilatkozatából kiderül, minden ellentmondásossága ellenére is ez a fent ismertetett, a történteket a családi legendákra visszavezető magyarázat lett a mérvadó. „A rendszerváltást megelőzően, mint a legtöbb magyar számára, úgy a mi családunkban is tabu volt a múlt. De létezett és a mai napig létezik egy családi legendárium, amely úgy őrizte meg az édesapámmal kapcsolatos történeteket, ahogyan ezt korábban nyilatkoztam” – jelentette ki az elnök, egy kérdést azonban még megválaszolatlanul hagyott. Ha úgy tudta, hogy apját ártatlanul ítélték halálra, az elítélt hozzátartozójaként és gyakorló ügyvédként miért nem kezdeményezett perújítási eljárást apja jogi rehabilitációja érdekében a rendszerváltozás után? A népbírósági ügyekben ártatlanul meghurcoltak sérelmeinek az orvoslására szolgáló rendkívüli perorvoslat lehetőségével élve miért nem próbálta meg ezt a családján esett méltánytalanságot reparálni?
Mivel az ügyben gyors válaszra aligha számíthatunk, addig is hadd emlékeztessünk még egy, a történet hitelességét némileg beárnyékoló tényre, mégpedig arra, hogy apja háború utáni üldöztetésének a felidézése közben Sulyok Tamás egy információval mindvégig adós maradt. Alkotmánybíróvá történt megválasztásától a mostani botrány kirobbanásának a napjáig adott nyilatkozataiban ugyanis összesen tizennyolc alkalommal hozta szóba részvéttel vagy méltatólag az édesapját, de közben egyetlen egyszer sem mondta ki a nevét.
„A parlament engem, és nem a rendszerváltás előtt elhunyt édesapámat választotta meg köztársasági elnöknek” – jelentette még ki az ügyet láthatóan lezárni kívánó, friss nyilatkozatában az elnök. Azt már nem tette hozzá, hogy senkit sem érdekelt volna, ki volt az apja, ha ő maga nem heroizálta volna őt, mondván, hogy a „kommunista rendszer borzalmai” miatt és „politikai okoból” kényszerült elbujdosni a bitófa elől. Nyilvánvaló, de nem árt leírni, hogy a származása alapján senkit sem lehet elítélni, így Sulyok Tamás sem tehető felelőssé az apja tetteiért. Meglehet azonban, hogy sajnálatos módon éppen ő nincs tisztában ezzel az egyszerű igazsággal, és talán ezért építette fel és terjesztette a saját ellenmítoszát. Ráadásul magas állású közszereplőként különösen nem lett volna szabad a nyilvános életrajzát meghamisítania, és egy teljesen feleslegesen kreált, együgyű fedőtörténettel megtévesztenie a közvéleményt. Ezek már nem az apja, hanem az ő tettei, ez már nem az apja ügye, hanem az övé. És nem is fog szabadulni tőle.
