Egy mindenes feljegyzései (16. rész)

Szathmáry István Pál rajza Szathmáry István Pál rajza

Francesca Eastwoodot nézegetem a tévében A széf című, hatodosztályú, bankrablósnak induló, majd egyszer csak váratlanul horrorba forduló filmben. És elindul persze a képzeletem mindjárt. Hogy nem tudom róla levenni a szemem, annak az alvászavar mellett is több oka van. A Clint lánya. Jó csaj, és emellett még remek színésznő is. Elvisz bármilyen vacak filmet is. És egyszer együtt buliztam vele Miskolcon, ami azért szürreál kategória. Egyben a valóság is. Na, ezekért a kalandokért van az többek között, hogy alig várom az idei Jameson Cinefestet. Ami nekem egyszerre nyaralás, feltöltődés, munka, kommunikáció, értelem és szerelem. (Itt némi szünet következett a feljegyzésekben, ami azért érdekes, mert közben fogalmam sem lehetett arról, hogy az előző mondat idén mennyi mindent talál telibe, jobban, mint bármikor) És, hoppá, máris Miskolc.

Hirdetés

Rendben hagytam el a körletet a főnök házánál, kivittem a szemetet, meg ilyesmi, belefüleltem a szarvasbőgésbe, hogy aztán full adrenalinnal előzgessem a kamionsort hat óra hosszán keresztül. Akkreditáció, szállás, megnyitó, az első film. Egy Zanussi a nyolcvanas évekből. Abból az alkalomból, hogy most ő a díszvendég, egyúttal a nemzetközi zsűri elnöke. A film címe A nyugodt nap éve, nekem ez akkoriban kimaradt, ellentétben mondjuk az Illuminációval vagy a Védőszínekkel. Három nappal később az idős mester nyugodtan napfürdőzik egy pompás reggelen egy kávéház teraszán. Némi tökölődés után odamegyek és megkérdezem, hogy készíthetek-e róla egy fotót. Kedves és készséges, gyönyörű, választékos angollal válaszol. Nem szokásom művészeket zaklatni, de most összeszedtem minden bátorságomat. Megérte, a kép szép, benne van a tiszteletem. A film ennyi év után is baromi erős, nyomaszt és felemel.

Egy mindenes feljegyzései (15. rész) – Magyar Hang

Darázsolás, ez megy most. Felütik a piát vagy a cuccost rovarirtóval, azt szevasz.

Az éjszakai mozi már inkább idegesítő egy kicsit. Amerikai, független, magyar felmenőkkel rendelkező rendező, Nicholas Gyeney, a címe A legmélyebb pont. Stimmt, én is ott vagyok (még, ezen a napon, hogy aztán váratlanul szárnyalni kezdjek, mert megjött az Angyal) az életemben, lássuk. Hamar kiderül, hogy azért akad néhány nem elhanyagolható különbség. A történetben fiatal független filmesek elképesztően belterjes világába csöppenünk, ami akár még érdekes is lehetne, de nem az. Éppen ott tartunk, hogy sehogy sem sikerül bekerülniük egy A kategóriás fesztivál mezőnyébe, de azért csak nekiveselkednek egy újabb produkciónak. Ám az ismétlésekkel teli permanens nyafogás lassan, de biztosan megakadályozza a nézőt az önfeledt szurkolásban, olyannyira, hogy végül eljut arra az ékegyszerű, populista szintre, hogy annyi lóvéból, amennyin ezek itt sopánkodnak, egy magyar független, mint mondjuk Buvári Tamás hat filmet lenyomna. Viszont cserébe tanúi lehetünk a paprikás csirke felmagasztalódásának (na, ennél a szónál kétszer estem neki a klaviatúrának), noha nokedli nélkül.

Másnap kora délután Lajkával nyitok. A kutyus jól ismert története ebben a feldolgozásban jelentősen módosult. A Bajkonurban folyamatosan a puszta létért küzdő jószágot elkapják a sintérek, átadják a tudósoknak, akik az állatot próbáló kiképzés után kilövik a világűrbe. Ahol viszont nem hajlandó elpusztulni, hanem inkább egy fekete lyuk sajátosságait kihasználva elkerül a Kvem nevezetű bolygóra, ahol nem az ember osztja az észt minden élőlénynek. Ez már eddig is pompás, de Aurel Klimt cseh rendező ugyanakkor kimaxolta a műfaji lehetőségeket is. Ugyanis egy bábanimációs sci-fi musicalról beszélünk. Kész. Ha beszedtem volna valamit, ott készülök ki. Többek között ettől is jó egy jó fesztivál. Ha egy művészeti vezető elmegy a falig.

Egy mindenes feljegyzései (14. rész) – Magyar Hang

Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg.

Az is jó gondolatnak bizonyult, hogy Nemes-Jeles László második nagyjátékfilmjét, a Napszálltát külön vetítésen mutatták be a fesztivál vendégeinek. Mert ami a nyilvános vetítések (volt vagy három, azt hiszem) előtt, alatt, után ment, az nagyjából úgy nézett ki, mintha a Beatles érkezett volna meg, John Lennonnal az élén.

Nyomatékosítsuk. Egy magyar filmről lenne szó, és Miskolcról. Irgalmatlan érdeklődés a magyar film legújabb újjászületése kapcsán, ha már a nagy szavak ideje jött el. Ugorjunk az időben. Már negyedik napja beszélünk a filmről, különféle társaságokban. Ez már önmagában is jelent valamit. A Saul fiával ugyanez volt a helyzet. Na, de vissza, oda, hogy jövünk ki a moziból. Máris mindenki mondja a magáét. Magam le vagyok nyűgözve, többen a hibákat kezdik el sorolni. Akad, akit azonnal maga alá gyűr a sárga irigység és a zöld szemű démon. Úgy tűnik, hogy a magyarok nehezen képesek örülni a másik sikerének.

A Napszállta rövid sztorija, ha valaki nem ismerné: 1913 elviselhetetlenül forró nyara. Száll a por, Budapest lendületből épül tovább. Nyilván akadnak árulkodó jelek, de a történelem statisztái aligha sejtik, hogy mi jön hamarosan. Leiter Írisz, a korán elárvult lány megérkezik Triesztből a fővárosba, mert minden vágya, hogy szülei egykori legendás kalapszalonjában kapjon munkát. Az új tulajdonos, Brill Oszkár azonban elutasítja, és minden eszközzel igyekszik eltávolítani a lányt, még a városból is. Éjjel egy idegen támad Íriszre és a bátyja felől érdeklődik. A lány eddig a pillanatig azt sem tudta, hogy van egy testvére, viszont a hírre érthető módon nyomozásba kezd. Ami ezután következik, az nagyjából leírhatatlan. Mert ez a film nagyon FILM, világszínvonalon.

Napszállta: Temérdek szépség mögött a világ borzalma – Magyar Hang

Nagy filmet alkotott a Saul fia rendezője, Nemes Jeles László. Olyat, amelyre évtizedek múlva nagy műként hivatkozhat majd a filmművészet.

Filozofikus krimi, ami azonnal beszippant, akár a Saul. Érzem a port az orromban és a szememben. A hangokat a fülemben és az agyamban. Félreugranék a lovak elől. Közel két és fél óra őrület. És én, a kilencvenperces moziidő híve, azon kapom magam, hogy még egy darabig elnézegetném Jakab Juli nyakán a gallért. A Saulról azt mondtam, remekmű. A Napszállta dettó. Csak egy másik.

A másik magyar versenyfilm az Egy nap, Szilágyi Zsófia munkája. Úgy nagyjából mindenben az ellentéte a Napszálltának, de én ezt is nagyon szerettem. Mondhatnánk első lendületből, hogy kaptunk egy méretes feminista pofont, de azért ez sem ennyire egyszerű. A film (ami egyébként Fipresci-díjat nyert az idei cannes-i filmfesztiválon) főhősnője, a negyvenes éveiben járó Anna valóban szinte mindent egyedül cipel a vállán, a gyerekektől a napi taposómalomig, ráadásul még a nyomorult férje is csalja, de ez nem csak és kizárólag női specifikum, fordítva is előfordul. A helyzetek annyira tűpontosak és valóságosak, hogy bárki nyugodtan magára ismerhet, nemtől és nemzetiségtől függetlenül. Ennek ellenére még csak dokumentarista jellegről sem beszélhetünk, játékfilm ez a javából, remek színészekkel. Szamosi Zsófi a ismét lenyűgöző, akárcsak Sopsits Árpád A martfűi rémjében például, a gyerekek is remekelnek, szóval minden összeáll, ahogy kell.

Egy mindenes feljegyzései (11. rész) – Magyar Hang

Ha tudnák, hogy mit ettek egész nap, miközben egymás hegyén-hátán feküdtek a napon, nem lenne ekkora arcuk. Csoda, hogy élnek.

És akkor még egy nagyon „megérintős” filmről. A Ne hagyj nyomot! című amerikai mozi (rendezte Debra Granik) egyszerre szól a civilizáció (a rendszer) és az alternatív életformák elkerülhetetlen ütközéséről, a posztháborús és egyéb traumákról és nem utolsósorban arról a csodálatos kapcsolatról, amit apa-lánya viszonynak nevezünk. A történetben egy ilyen páros képtelen a beilleszkedésre (illetve főként az apa, a kiscsajt meg viszi a mindent elsöprő szeretet), az elején például egy Portland közeli hatalmas parkban laknak. Az az otthonuk. Pontosabban, amikor egy családsegítő megkérdezi a kislányt, hogy hol az otthona, ő így válaszol: „apával”. Ez azért nem egészen Thoreau vadonja, akiről és amiről Hamvas is írt, a kép jóval összetettebb. Gyönyörű film, a zárójelenetnél pedig szem nem marad szárazon.

Hirdetés

A sorozat többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 19. számában jelent meg, 2018. szeptember 21-én.

Keresse a lapot csütörtökig  az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon És hogy miről olvashat még 19. számban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.