„Miről lehet tudni, hogy egy politikus hazudik? Arról, hogy mozog a szája.” A jópofa kiszólás tulajdonképpen csak tükrözi a közvélemény-kutatások által is bizonyított közvélekedést, amely szerint a politikusok megbízhatatlanok. Az Ipsos ez évben is elvégezte azt a 31 országra kiterjedő felmérést, amely a különböző szakmák társadalmi megítélését igyekezett mérni. A negatív lista élén a politikusok végeztek: a válaszadók 60 százaléka tartja őket megbízhatatlannak, és csak 14 százalék szerint megbízhatóak. A magyarok véleménye még rosszabb: 73-7. Közállapotainkat elnézve ez aligha véletlen. Az egyik oldal vezető személyisége maga is kinyilatkoztatta, hogy „hazudtunk reggel, éjjel, meg este." A másik erő ugyan nem tett ilyen vallomást, de folyamatosan torzít, ferdít, tódít, lódít, kamuzik, legyen szó bármiről is. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy a hatalmon lévő magyar politikai erő a valóság mindenkori érdekeinek megfelelő hajlítását olyan területeken is elvárja (sőt, kikényszeríti), amelyeknek elvileg függetlennek, politikailag semlegesnek, esetleg hatalmi ellensúlynak kellene lennie.
Egy pillanatra még az említett Ipsos-kutatásnál maradva: az újságírók a teljes mintában 38-25 arányban kaptak elmarasztaló és elismerő osztályzatokat, míg Magyarországon az emberek több mint fele (52 százalék) tartja őket megbízhatatlannak és csak bő tizede (12) megbízhatónak. A sajtómunkások megítélése ily módon nálunk a legrosszabb a vizsgált 31 országon belül. Ennek egyik oka nyilván a bulvármédia szenzációhajhász magatartása, de jelen cikkünk szempontjából sokkal fontosabb ok a közéleti médiumok hazugságáradata, amiben kétségkívül a kormány- és Fidesz-közeli orgánumok viszik a prímet, mint azt az Átlátszó által évek óta közzétett bírósági adatok mutatják. 2017 és 2022 között az Origo, a Pesti Srácok, a Magyar Nemzet, az MTV, a Ripost és társaik összesen 411 sajtóperben kaptak elmarasztaló ítéletet, míg a független médiumok esetén ez a szám csak 46.
Elvileg a piac- és közvélemény-kutatás is értéksemleges szakma kellene legyen, hiszen az ilyesmivel foglalkozó személyeknek és szervezeteknek a szakértelmükön kívül egyetlen tőkéjük – megint csak elvileg – a hitelességük. Persze, mint tudjuk, van az a pénz, amiért az ember haja korpás. Így aztán az a pénz is van, amely folyamatos és jó megélhetést biztosít akkor is, ha valakik szembe mennek a szakma legalapvetőbb szabályaival, és nem valódi kérdéseket tesznek fel, hanem a kormányzati lózungokat sulykolják kérdésnek álcázva. (Sajnos a példa ragadós: a fővárosi „lakógyűlés” kérdőíve semmivel nem volt szakmaibb, mint az immár sokadik „nemzeti konzultáció” bármelyike.)
A népszámlálás eredményeinek közzététele után sokan próbálták magyarázni, hogy mi is okozhatta az egyházak tagjainak látványos és drasztikus visszaesését. (Mellesleg: míg a papok-lelkészek esetében az Ipsos-kutatás összességében 40 százalékos megbízhatatlanságról ad számot, ez az érték nálunk 50 százalék.) A legtöbb vélemény egyértelműen a regnáló hatalommal való egyre szorosabb összefonódásban látja a bizalomvesztés és elfordulás okát, amit – többek között – az is igazolni látszik, hogy a legnagyobb mértékű és arányú csökkenést a katolikusok és a reformátusok esetén mutatja a statisztika, annál a két egyháznál, amelyeknél az említett összefonódás a legnagyobb és leglátványosabb. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy egy friss felmérés szerint a válaszadók 85 százaléka elfogadhatatlannak tartja, ha a papok nyíltan politizálnak a templomokban.)
És ha már a KSH-nál tartottunk: a normális országok statisztikai intézményei számára működési alapfeltétel a kormánytól való függetlenség, befolyásmentesség, amit a józanul gondolkodó kabinetek is fontosnak tartanak, hiszen csak ez esetben kapnak valós adatokat a társadalomban és a gazdaságban zajló folyamatokról. Nálunk viszont a KSH adatszolgáltatásába vetett közbizalmat is sikerült megingatni, amikor napvilágra került, hogy a GDP-számításért felelős főosztályvezetőt menesztette a nemrég kinevezett elnök, miután a féléves adat nem igazolta a miniszterek jóslatait, és mielőtt a harmadik negyedéves – láss csodát! – már megfelelt a hatalmi várakozásoknak. Hasonló kételyeket ébreszthet az októberi inflációs adat is, amely beváltja az immár egyéves orbáni ígéretet az egy számjegyű pénzromlásról, több szakértő szerint sokkal inkább a számítási módszertan változtatásának, semmint a reálfolyamatok alakulásának köszönhetően. Az előbb említett személyi változások nyomán persze csodálkozni sem igazán lehet a megfelelési kényszeren-szándékon.
Nyilván ez a megfelelési kényszer működik a rendőrségen, ügyészségen, adóhatóságon belül is, ahol furcsamód nem indulnak (vagy ha mégis, hamar és eredménytelenül zárulnak) az eljárások a NER közeli vállalkozók meghökkentő ügyeiben, még akkor is, ha oknyomozó cikkek-cikksorozatok, lakossági vagy alvállalkozói feljelentések, OLAF-átiratok árulkodnak a disznóságokról. Ugyanezek a hatóságok viszont elszántan vegzálják a lejáratandó politikusokat vagy a „visszautasíthatatlan ajánlatot” visszautasító vállalkozókat, akkor is, ha a vizsgálatok, házkutatások, kihallgatások eredménye nem több, mint az ezekről szóló médiacirkusz, ami nyilván tovább rombolja mind a hatóságok, mind a média szavahihetőségét. Igaz, ez is receptre történik: legrosszabb esetben pár hónap múlva közölni kell egy pár soros, senki által nem olvasott-nézett helyreigazítást. Oszt jónapot!
Ez utóbbi hozzáállás magyarázza az igazsággal mit sem törődő, sőt kifejezetten hazug gyakorlatot. Mert bár az ősi szólás szerint a hazug embert előbb érik utol, mint a sánta kutyát, a mi hazugjainkat ez egyáltalán nem érdekli. Mire rájuk égne valamely hamisságuk, már régen egy újabb kamuval etetik a nagyérdeműt. Illetve annak is csak azt a hívő részét, amely kell a hatalom feltétlen megőrzéséhez. Antall József még tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, Orbán csak hárommillió választót akar.
