A trollpolitika első hullámának nemzetközi térhódítása a baloldali pártok neoliberális fordulatára adott radikális jobboldali válasznak tűnt – tényleges céljai csak évtizedek múltán tárultak fel. Miután a tőke a harmadik világba szervezte ki a szocialista és szociáldemokrata pártok hagyományos szavazóbázisát, a munkásosztályt, a kilencvenes évektől a baloldal pártjai megkötötték a maguk alkuit a globális kapitalizmussal, és a dolgozók képviseletét felmondva új táborukat az etnikai, nemi és szexuális csoportok pártfogásában határozták meg. Politikájukat a tőke és a munka közti vertikális tengelyről egyre inkább az egyformaság és a másság, a hímnem és a nőnem, illetve az intolerancia és az elfogadás közti horizontális tengelyre helyezték át. Koncepciójuk lényege az volt, hogy semmi baj nincs a tőkés társaságok uralmával, ha azok felügyelőbizottságaiban és igazgatótanácsaiban kellő számú színes bőrű, nőnemű és alternatív szexuális hajlamú személy foglal helyet.
Az identitáspolitikai kísérlet preventív ellenforradalmi jellegét kezdetben csak kevesen sejtették meg, így a szocialista és szociáldemokrata mozgalmak neoliberális fordulatának kulcsfigurái akadálytalanul forgathatták ki a baloldaliság fogalmát annak eredeti jelentéséből. E fordulat Amerikában Bill Clinton, Nagy-Britanniában Tony Blair, Németországban Gerhard Schröder vezérletével zajlott, és még Magyarországnak is jutott belőle egy nagyon rossz minőségű kiadás Gyurcsány Ferenc személyében.
Amikor 1994-ben Silvio Berlusconi alakjában megérkezett a hatalomba az első jobboldali populista politikus, még senki nem értette a jelenséget. Berlusconi oly mértékben megelőzte a korát, mintha időgéppel érkezett volna a jövőből – mindenki érezte, hogy nem tényleges jobboldali, mindenki érezte, hogy az élveteg életmódja meg a konzumkultúrája, illetve a melldöngetve előadott identitáshazugsága között akkora meder tátong, mint a Földközi-tenger, aki rápillantott, valahogy mégis csak Berlusconit látta, és nem az új jobboldali politika eljövetelét. Az AC Milan elnökeként trófeát trófeára halmozó médiavállalkozó Olaszország miniszterelnöki székében inkább kivételnek tűnt, mint egy új szabály kezdetének, pedig a jelek nyilvánvalóak voltak: Berlusconi szinte minden tekintetben megszemélyesítette Orson Welles Aranypolgár című profetikus erejű filmjének hősét, a milliárdos sajtómágnásként versenyelőnyét szavazatokra és politikusi karrierre váltani kész Charles Foster Kane alakját. Silvio Berlusconi három hivatali ideje alatt csaknem egy évtizeden át volt Olaszország kormányfője, s most, amikor az olaszok újra populista kormányt választottak, a trollpolitika nyolcvanhat éves atyja visszavezette Forza Italia nevű pártját a hatalomba.
Donald Trump elnöksége és a brexit populista akciója között nem pusztán a Cambridge Analytica big data által meghajtott dezinformációs támogatása a közös elem. Donald Trump arra hivatkozva, hogy az európai államok nem fordítják védelmi költségvetésükre a NATO által előírt összegeket, megkezdte az amerikai jelenlét felszámolását Európában – ez a kifogás azonban aligha győzött meg akárkit is a politika berkeiben. Az elnök nem pénzt akart kisajtolni európai szövetségeseiből, hanem magát a szövetségi rendszert akarta felülvizsgálni, mert nem Európát akarta megvédeni Oroszországtól, hanem szavazóbázisát, az amerikai fehér munkásosztály maradékát a neki szánt veszedelmektől: az antirasszista és ellenrasszista, feminista és LMBTQ-lobbista civil szervezetektől és politikai-kulturális elitektől – e harcban pedig hamar felismerte, hogy Vlagyimir Putyin nem az ellensége, hanem a szövetségese.
Orbán Viktor Brüsszel ellen folytatott szabadságharca e megvilágításban nyer tényleges értelmet. A magyar kormányfő nem pusztán az Európa-ellenes erők emblematikus alakja a kontinensen, hanem a populista politika vezérlőcsillaga: azokban az években is miniszterelnök volt, amikor valamennyi trollpolitikus eltűnt a hatalomból – és nem a Fülöp-szigeteken, nem Fehéroroszországban vagy Brazíliában, hanem az Európai Unió és a NATO tagállamában, Magyarországon. Donald Trump hatalmának mámorában nem fordított különösebb figyelmet a kicsiny kelet-közép-európai állam vezetőjének – ki kellett költöznie a Fehér Házból, hogy felismerje, mekkora politikusi teljesítménye Orbánnak lépten-nyomon vétókkal gáncsolni az európai integrációt, begyűjteni ezért jutalmát Oroszországtól, és jelzőfényként mutatni a kontinens feltörekvő trollpolitikusainak, miként forgathatják ki a jobboldaliság fogalmát annak tényleges jelentéséből.
Az a tény, hogy Európa integrációszkeptikus mozgalmai mögött Oroszország áll pénzzel és titkosszolgálati támogatással, rég nem titok. Marine Le Pen, Matteo Salvini és Orbán Viktor szándékai nem pusztán szuverenisták, hanem alapvetően és mélyre hatóan antiatlantisták: a nyugati világrend európai uralmát támadják. Fontos látni ugyanakkor, hogy Európában kibontakozott egy atlantista trollpolitika is: Giorgia Meloni és Jaroslaw Kaczynski mozgalmai bármily hevesen szabadságharcoljanak is Brüsszellel és Strasbourggal, korántsem tekinthetők Vlagyimir Putyin szövetségeseinek.
A Trump-jelenség, a brexitjelenség és az Orbán-jelenség közös eleme: kifelé Európából – ez már Putyin felségterülete. Az amerikai elnök feladja az Egyesült Államok birodalmi szerepét és az észak-atlanti világrendet, az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, Magyarország vétóról vétóra aknásítja el az uniós döntéshozatalt, miközben „politikai elemzői” egyre bátrabban barátkoztatják a magyarokat a huxit fogalmával – mindez egy irányba mutat: Európa elhagyása és a magára maradt kontinens Oroszországnak való gazdasági, politikai és katonai kiszolgáltatása felé.
Oroszország igyekezete a világrend aláaknázására aligha lehetett volna ennyire sikeres a német nagytőke és a német politikuselit korrupt részvétele nélkül. A német üzleti szektor szankcióellenessége félreérthetetlenül jelzi, hogy a politikai akarat orosz érdekeknek való kiszervezése legalábbis folyamatban van. Amikor Gerhard Schröder egykori német kancellár a világ legnagyobb földgázkitermelő vállalata, a Gazprom tanácsadója, az Északi Áramlat gázvezeték-projekt megvalósítását irányító Nord Stream AG konzorcium felügyelőbizottságának elnöke, majd a Rosznyeft nevű olajcég igazgatótanácsának elnöke lett, már csak a vakok meg a Putyin fizetési listáján terpeszkedők nem látták az Európa szabadsága és a világrend biztonsága elleni merénylet kísérletét.
Az amerikai elnök által magára hagyott kontinens államai lázasan fegyverkeznek, mert nem akarnak orosz uralom alá kerülni, tudniuk kell ugyanakkor, hogy Oroszországgal szemben nemcsak térbeli, külső határaikat kell fegyveres erőikkel megvédeniük, de belső, politikai védvonalaikat is őrizniük kell a trollpolitika betörési kísérleteivel szemben – márpedig ez az Európára váró kemény telek közegében nem tűnik egyszerű feladatnak. Didergő és nélkülöző társadalmak könnyen tesznek engedményeket a szabadságukból az olcsó energia reményében, de nem árt emlékeztetniük magukat arra, hogy gáz és olaj sokféle úton be tud folyni Európába, de amint egy bölcs európai vezető megállapította egykor: „a szabadság mindig nyugatról érkezik”.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/44. számában jelent meg október 28-án.
