Azt terjesztette rólam a minap jobb sorsra érdemes honfitársunk, hogy néhány éve még ostorral kergettem meg a zsidónak vélt újságírókat, ma pedig már keblemre ölelem őket, ez ám a köpönyegforgatás. Kapott pár lájkot, emlegették a többiek a dollárbaloldalt, meg jött a szokásos, hogy a Magyar Hang nem is magyar, hanem Soros. És egyéb szellemi magasságok. (Szegény ember összekevert egy Zagyva nevűvel, akit különben nem is ismerek.) Másik oldalról meg érkezett pár üzenet, hogy na, a „Navracsicska” (sic) interjúja után leshetitek, hogy támogassalak titeket.
Nehéz ügy. Ülök a székemben, elég mélyen, mert a gázrugó megadta magát, tekergetem a fejem, recseg erre, roppan arra, utána jobb kicsit. Sokszor megkérdezzük magunktól, hogy „minek?”. Csak így röviden. Biztos sokan mások is voltak már így ezzel: minek hajtok ennyit, minek tanultam, minek mentem oda, minek ez az egész, miközben mások. Miközben másoknak könnyebb, mert az egyszerűbb végét fogták meg, nem aggályoskodtak, stb.
Azt is sokan felvetik magukban, meddig lehet megértőnek lenni, mit lehet megbocsátani. Megértőek vagyunk-e azzal, aki élethelyzetéből adódóan szinte semmit sem tud a világról, semmit sem ért a világból, de égvilágon mindenről van véleménye? És szavaz is. Hogyne, persze, megértőek. Végtére a fél országot lehülyézni hova vezet, nemde?
És amikor a tudatlanság, a dörgölődzés és az elembertelenedés gyilkos rezsimek támogatásáig fajul? És sem észérv, sem tények sora, sem fotók, semmi sem segít, és az áldozatból lesz a bűnös? Vagy amikor belegondolunk, hogy egy bő évtizedet elvett a rezsim az életünkből, s ez hagyján, de tényleg szétroncsoltak egy társadalmat, letérdepeltettek egy országot, sokak bugyuta tapsikolása közepette? Lehet, hogy nem, mégsem kell mindig megértőnek és megbocsátónak lenni. Viszont magára a megértésre, a mozgatórugók, a manipuláció megértésére törekednünk kell, már csak azért is, hogy egyszer majd ne így legyen. (Erre kísérletet is tettünk idén a fideszes fanatikusokkal foglalkozó cikksorozatunkban.)
Az év végi számvetésekről letettem, mert az évforduló sem más igazából, mint a többi nap, január elején ugyanúgy megyünk tovább, legföljebb kicsit nehezebb a fejünk. De ez az év akkor is nehéz volt. Számomra a lap indulásának événél is nehezebb, tele küzdelemmel, értelmetlen támadásokkal és egyre több anyagi jellegű aggodalommal. Vajon meddig bírjuk, vajon látunk-e valaha előrébb egy-két hónappal? Vajon tudunk-e valaha bővülni, mit tudunk megvalósítani a nagy tervekből – van ám bőven –, és főleg miből?
Nagy levegő, nyaktekergetés, csinálni kell, menni kell, számítanak ránk, és különben is ezt szeretjük. Úgy amúgy és általában. Bevallom, idén különösen jól estek a pozitív visszajelzések, biztatások, akár építő kritikák.
Amikor a szegedi panzió fiatal recepciósa odaszól, „Flaszter, ugye? Nagyon szeretem, erőt ad! Isztok egy Unicumot? Vendégeim vagytok!” Amikor a természetbe végre kiszabadulva egy őszi túrán megpihenve a Szent György-hegyen azt mondja az addig ismeretlen túratárs: „Előfizetőtök vagyok, informatikusként dolgozom, ha bármiben segíthetek, szóljatok.” Amikor a pesti zebrán átkelve a szemből jövő húszéves forma srác előkapja bölcsésztarisznyájából a lapot és büszkén mutatja. Amikor a híres színész azt meséli, minden pénteken velünk kezdni a napot, értünk megy le a piacra vagy amikor a közönségtalálkozón az egyik legelső előfizetőnk azt hajtogatja: tartsatok ki, találjatok ki valamit, mert kelletek, nagyon kelletek.
Ilyenkor jó.
„(...) Gyilkosok ellen lehet védekezni is. Aki gyakoribb, s aki ellen nem lehet védekezni, s aki az emberi nyomorúságot és tragédiákat milliószámra tenyészti, az a jámbor és tunya ember, aki elfordítja fejét, ha valamilyen aljasságot vagy jogtalanságot lát, nem emeli fel a telefonkagylót, ha segíthetne is e figyelmeztetéssel, óvatosan körüljárja az emberi nyomorúságot és szótlanul odább megy mellőle, holott különösebb áldozat és erőfeszítés nélkül visszaadhatná egy ember kedvét az élethez, vagy segíthetne egy nyomorulton. Az ember, aki harcra kel a világgal a maga zsarnoksága érdekében, nem olyan veszedelmes, mint az udvarias, sunyi és megfontolt középszerűség, a hümmögő középutasság, a gyáva és lusta önzés. Ez a főbűn” – írja a Füves könyvben Márai. Akit ők nem olvasnak. Pedig ez bizony a mai társadalomról is szól, ami mindent hagy, tűr, mert jó az a langyos víz, a vélt személyes biztonság megalkuvásba oltott tudata.
Hogy kik vannak többen, pontosan tudjuk. Hát nem mi. De azt is, hogy kik viszik hátukon ezt az országot, támogatva közösségeket, tisztességesen adózva, újságot és könyvet olvasva, kreativitásukat csillogtatva, önkénteskedve, kik őrzik a szellem egyre inkább takarékra csavart lángját. Este fáradtan várva az álmokat. Így az év vége felé ugyanazt a szót tudom mondani nekik – Önöknek –, amit nem lehet elégszer: köszönöm, köszönjük.
Köszönjük, hogy velünk vannak, olvasnak, gondolkodnak és amennyire csak tudnak, támogatnak. Ha nem hagyjuk, hogy a szellemi válság, az arrogancia, az apátia maga alá gyűrje szabadságunk kis köreit, akkor megyünk tovább. Folytatjuk. Mert még érdemes. Hogy mi a hit? Hát ez is az.
