Nem szoktam személyes tartalmú írásokat közölni, most mégis ezt teszem, mert elkeserít a hazai változás papírmasédíszleteinek siralmas látványa, a mélyre ható polgári átalakulás feltételeinek hiánya, és mert e tárgyban viselt elkötelezettségem nem a választott meggyőződésem, hanem a megvalósult sorsom. Az, hogy polgári normák szerint élhetek, nem az én érdemem. Nem vagyok különb senkinél, aki ebben az országban hónapról hónapra a hűségéből élni kényszerül. A polgári mivoltomat anyámnak köszönhetem. Tőle kaptam azt a kulturális mintát, amelyből számomra polgári norma válhatott. Ő tanított meg arra, hogy mindig a lehetőségeimnél alacsonyabb színvonalon éljek, és így soha ne kelljen aggódnom a holnapért. Ő teremtett nekem egzisztenciális biztonságot, és adta meg ezzel azt a cselekvési szabadságot, amelyet a sorsommal kitölthettem. Anyámnak köszönhetem, hogy az autonómia számomra nem luxus volt, hanem alap, amelyre felépíthettem a magam kulturális szerepét a hazai nyilvánosságban. Anyám adta meg nekem a lehetőséget, hogy soha ne kelljen megalkudnom.
Polgárnak lenni nem formai, hanem tartalmi igény. Hiába szerzett Bayer Zsolt ravasz trükközéssel két lakást is a budai Várnegyed Úri utcájában, mégsem lett úr, hanem maradt, ami volt: ötös számú kurzusszolga – lehet akár ura szektoroknak és vármegyéknek, uradalmaknak és kastélyoknak, ahogy kétségtelenül ura a hazai közbeszédnek, messze a legautonómabb véleményformáló NER-társai körében, politikusok közt újságíró, és újságírók közt politikus, mégsem lehet ura a saját véleményének, hiszen ő maga nem az álláspontjáért felelős, szabad értelmiségi, hanem az illiberális rezsim mindenkori érdekének alárendelt hatalmi médiafunkció. Éppígy hiába hozta létre a rendszerváltást követően nyugati típusú intézmények tömkelegét a Magyar Köztársaság, nem vált a magyarságból polgári társadalom, mert még egyetlen demokratikus vagy jogállami díszlet sem tett polgárivá egy közösséget – ahhoz polgárok kellenek, pontosabban kellenének. Bibó István szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, és ez nem pusztán azt jelenti, hogy egy demokrata nem fél annyira a fasizmustól, hogy bolsevikká váljon, meg hogy egy demokrata nem fél annyira a bolsevizmustól, hogy fasisztává váljon – ez azt is jelenti, hogy egy demokrata nem fél annyira a hó végi számlától, hogy a kapitalizmus kiszolgáltatottságától visszariadva maga fölé és köré feudalizmust óhajtson. A polgári lét öntudatot és felnőttséget követel, így aztán a magyarok, akik felett folyton egy Mária Terézia, egy Ferenc József, egy Horthy Miklós, egy Kádár János meg egy Orbán Viktor gyámkodott, máig nem válhattak polgárokká. Egy polgár a saját lábán áll, Magyarország azonban soha nem állt meg a maga lábán: hol Brüsszel, hol Moszkva támaszára szorul – manapság leginkább mindkettőére. A polgári attitűd számomra nem pusztán meggyőződésből fakad: engem az Apró-klán és az Orbán-klán köré szerveződő politikai törzsek a 2010 előtti rendi anarchia korszakában és a 2010 utáni abszolutizmus közegében egyaránt kivetettek magukból – így vertem tanyát a kurzusok közti rideg senki földjén, hogy ha Magyarországon nincs is polgári társadalom, annak háztájilag összebarkácsolt modelljét magamnak felállítsam. Nem példaként hivatkozom magamra, csak azt idézem fel, hogyan kerültem a senki földjére: miért nem találtak az általam képviselt normák megértésre egyik szekértábor berkeiben sem.
Amikor 2008-ban elbocsátottak az Echo Tv-ből, és 2018-ban elbocsátottak a Hír Tv-ből, a jobboldali kurzus kinyilvánította, hogy nem kritikusan gondolkozó értelmiségieket, hanem a törzs szekerét kellő irányba toló, írástudó szolgákat igényel. Amikor 2007-ben elbocsátottak a Pont FM-től, és 2008-ban elbocsátottak a Radiocafétól, a balliberális kurzus éppen ugyanezt nyilvánította ki. Így kerültem évekre politikai karanténba, és kellett filmkritikusnak állnom, hogy a nyilvánosságba visszakapaszkodhassak. Bár a két ellenséges szekértábor semmiben nem értett egyet, abban teljes volt a konszenzus köztük, hogy az általam gyakorolt függetlenségre nincs bennük fogadókészség. Itt nem lesz középen állás, és nem lesz polgári ethosz – íme a szellemi közösség a gyűlölködő kurzusok között: közösség a hideg polgárháborúban, közösség a hűbériségben, közösség a magyarság jobbággyá gyalázásában. Amikor 2015-ben kritikával merészeltem illetni azt a Szelfi című tévéműsort, amelyben magam is szerepeltem, Sebestyén Balázs önérzetes szolgaként ismertette velem a kutyák erkölcstanát, amikor úgy fogalmazott, hogy „Puzsér oda piszkít, ahonnan enni kap”. Nos, ha egyetlen frázissal illusztrálni lehet, hogy miért nincs Magyarországon polgári középosztály, akkor Sebestyénnek ez a mondása épp alkalmas erre. Aki önmaga fölé autoritást igényel, aki a kenyeret a gazdája kezéből várja, aki arccal a kassza felé él és működik, nem érett meg a polgárságra. Polgárnak lenni felelősséggel jár: felelősséggel önmagamért és a környezetemért – enélkül nincs szabadság.
Azért volt képes Orbán Viktor és családja meg Gyurcsány Ferenc és családja túszul ejteni a magyar politikát, azért volt képes ez a két dúsgazdag autokrata teljesen a maga képére formálni és a maga igényeinek kiszolgáltatni a magyar nyilvánosságot, mert a hazai értelmiség nem a szabadságukat megváltani képes polgárokból, hanem a hó végi számlára forintjaikat kuporgató kisegzisztenciákból áll, akik e kicsiny ország szűkös piacán nem engedhetik meg maguknak az autonómia luxusát. A szolgaság pedig úgy fertőz, akár a pestis: Sebestyén Balázs bőven van abban a pénzügyi helyzetben, hogy azt mondjon vagy tegyen, amit akar – de ugyan hogy kezdjen hozzá, ha még soha nem próbálta? Polgárnak lenni annyi, mint amikor egy munkavállaló főnöke egy szakmai vita során döntő érvként felteszi a kérdést: „akarsz itt dolgozni?” – erre azt felelni: „nem bármi áron”.
A kurzusok híveinek megélhetési értetlensége máig nem változott: olyannyira képtelenek felfogni az általam érvényesített normák mibenlétét, mintha az önbecsülésük múlna rajta. A balliberális kurzusszolgák megállapítják, hogy a narancsmaffia zsoldjában állok, mert a fideszes Indexre írok. A jobboldali kurzusszolgák megállapítják, hogy a szocialista maffia zsoldjában állok, mert korábban meg az MSZP-s Hírklikkre írtam. Nos, sokadszor és újra jelzem, hogy én nem így működöm: elutasítom a törzsi logikát. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni azt a korrupt szemléletet, amely szerint „aki fizeti a számlát, az rendeli a nótát” – nálam nincs kívánságműsor. Visszautasítom azt az álláspontot, amelyik szerint nincs függetlenség, csak egyik vagy másik kurzus szolgálata létezik. Aki attól érzi biztonságban magát, az éljen feudalizmusban – én polgári társadalomban akarok élni. Ha ez nem adottság, akkor is ennek a normáit rendezem be magam körül – hátha előbb-utóbb elegen tesszük ezt, és abból egy nap megszületik.
A munkaerőm és a munkaidőm eladó, a véleményem nem. Nem vagyok hajlandó arra figyelni, hogy melyik orgánum melyik politikai törzs tulajdonosi körében van, és eszerint döntést hozni arról, hogy hová írok vagy hol szólalok meg – az alapján hozom meg ezt a döntést, hogy korlátoznak-e a véleményem kifejtésében. Nem fogadom el, hogy a Hírklikknek leadott cikkek MSZP-s publicistává tesznek, sem azt, hogy az Indexen megjelenő írásaim nyomán fideszes véleménymondó vagy az Orbán-rendszer kollaboránsa lennék. Abban a pillanatban, amikor egy ország népe elismeri ezt a fajta gondolkodást, megszűnik a polgári társadalom, és egy polgárháborúba tartó, weimari menetelés veszi át a helyét. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az minősíti az írásaimat vagy a rádió- és tévéműsoraimat, hogy azok hol jelennek meg. Ragaszkodom ahhoz, hogy az általam leírt szövegeket meg az általam kimondott szavakat igenis és mindig is a tartalmuk minősíti. Meggyőződésem, hogy ahol és ameddig szabadon leírhatom a véleményem, ott annak a véleménynek a keresztmetszetében sajtószabadság van.
Soha egyetlen kurzus nem hordozott a tenyerén, így soha nem is volt más választásom, mint akárhová írni – de nagyon nem akármit. Amíg a szememet kiveri, hogy a környezetemben szinte minden értelmiséginek látszó írástudó szolgaian igazodik annak az orgánumnak az irányvonalához, ahonnan a megélhetését reméli, addig én ellenigazodom: jobboldalon a baloldali határt feszegetem, baloldalon a jobboldalit – így tartok egyensúlyt, így törekszem arra, hogy konszolidáljam a nyilvánosságot, és így biztosítom, hogy ha egy orgánum teret ad a gondolataimnak, akkor ott az ideológiai mérsékeltségnek és az autonóm véleménynek a tisztelete jelen legyen. Nem szándékozom megkönnyíteni egyetlen munkaadómnak sem, hogy foglalkoztasson, ha pedig így is kellek, akkor elvégzem a munkát, és felveszem az érte járó pénzt. Nem érdekel, ki utalja, csak az számít, hogy a lelkiismeretemmel meg a szakmai és a kulturális normáimmal egyező tartalmat gyártsak. Hiszem, hogy egy polgár így működik. Senkinek nem kell úgy gondolkodnia, ahogy én teszem – de kéretik megérteni és elfogadni.
Magyarországon nincs polgári társadalom, nincs a hűbéri államtól független piacgazdaság, és nincs politikai váltógazdaság – nem is volt. A dualizmus, a horthyzmus, a kádárizmus és az orbánizmus egyaránt a hatalmi elit által kisajátított állam mindenhatóságára, tehát annak önkényére épült, egyhuzamban feudalizmust tartott fenn, és mindvégig egyetlen párt uralmát biztosította a magyarság felett. Ezt a helyzetet azonban nem szabad elfogadni: ha egy nap újra beköszönt a szabadság és a nemzeti önrendelkezés pillanata, nem szabad hagyni, hogy megint egy vagy két kiváltságos csoport sajátítsa ki Magyarország sorsát, javait, szellemi életét. Ehhez öntudat és anyagi biztonság kell, amit rettenetesen nehéz megteremteni egy olyan országban, ahol újra meg újra internálják vagy kiirtják a fél társadalmat, lesöprik a padlást, felgyújtják a házat, és elcsatolják az ország legpolgárosultabb régió it. A polgárság meggyökereztetése a hódoltságban szinte reménytelen kihívás, de a magyarság megmaradása Európában ezen áll vagy bukik. A világ változik, a történelem nem vár a magyarokra, a polgári társadalom pedig 1789-ben volt innováció. A polgárok társadalma polgári normák szerint élők sokaságának közössége, így nemcsak a magyarság, hanem valamennyi magyar polgári öntudatra szorul. Nem azért, mert nem éri meg ezen a tájékon jobbágysorban tengődni, hanem mert szabadon és felnőtt méltósággal élni csak polgárként lehet.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Maygar Hang 2024/8. számában jelent meg február 24-én.
