Az emberiség az 1930-as években a liberális demokráciák és a tekintélyuralmi rendszerek közt billegett. Nagy-Britanniával, Franciaországgal és az Egyesült Államokkal Mussolini Olaszországa, a polgárháborúban győztes Franco Spanyolországa, legnagyobb erővel és tekintéllyel pedig Hitler Németországa állt szemben, az ekkoriban véres tisztogatást végző Sztálin vezette Szovjetunió pedig a harmadik típusú állammodell megvalósulása volt, alakmásai azonban a második világháború végéig nem tudtak kibontakozni. Ha Hitler nem robbantja ki a világháborút, hanem beéri korábbi célkitűzésével, hogy Európa valamennyi németét egyetlen birodalomban egyesítse, ha nem az angliai partraszállást meg a keleti sztyeppék meghódítását dédelgeti, hanem főépítésze, Albert Speer vezetésével megvalósítja grandiózus álmait, melyek makettjei már készen álltak, a nacionalizmus és a vezérelv olyan mintáját sugározta volna szét Európába és a világba, aminek más népek sem tudtak volna ellenállni.
Ha Hitler nem traumatizálódik az első világháborúban, ha nem fűti a revans vágya a franciákkal meg a faji felsőbbrendűség rögeszméje az oroszokkal szemben, ha lett volna benne némi türelem és képesség a konszolidációra, ha nem akarta volna mindenáron katonailag elfoglalni Európát, a XX. század derekára kulturálisan meghódíthatta volna azt: a németség nemzeti büszkesége, szervezettsége, gazdasági és szellemi ereje vírusként ragadt volna át a kontinens és a bolygó államaira – a század második felére fasisztoid és fasiszta diktatúrák képezték volna az államszervezési modellt a világ népei számára, és e világrend vezérállama kétségtelenül a Harmadik Birodalom lett volna. Hitlerben azonban nem volt meg a belátás képessége a maga rendszerének nemzetközi tömegszervező ereje iránt, és nem pusztán a nemzetiszocializmus rendező eszményét, hanem kifejezetten Németország katonai uralmát akarta a világra kiterjeszteni. Ennek következménye lett a történelem legnagyobb világégésének meg az ahhoz tartozó tömeggyilkosságok elrettentő hatása, amely nyomán az emberiség visszahőkölt a szélsőjobboldali diktatúráktól, hogy inkább a liberális demokráciák által felkínált népszuverenitásnak meg az emberi és polgári jogok érvényesítésének szánja magát.
Csakhogy ami késik, nem múlik. A második világháború és a holokauszt szemtanúi lassan kihalnak, a másik ember iránti irritáció meg a nagyság ábrándjának mitikus hatása pedig újra vonzóvá teszi az erő és a tekintély uralmát a lelkek felett. Az emberiség nem akar többé felelősséget vállalni a sorsáért: önmaga feletti uralmát át akarja ruházni valakire, aki jobban igényli azt nála. Nincs szükség többé politikusok és ajánlataik versenyére: a társadalmi hajlam szondázása és a többség akaratának jótékony kielégítése a tömegigénynek épp megfelel. A szabad választás által gyomlált-szelektált politikai pluralizmus és váltógazdaság helyét közvélemény-kutatások veszik át, az emberiség pedig egyre önérzetesebben nyilvánítja ki, hogy terhes számára az önrendelkezés, mert az általa feltáruló teret nem bírja a sorsával kitölteni: érthető és kiszámítható szabályokat igényel az államtól, mert önmagának képtelen parancsolni.
A tőkének liberális demokráciában vagy szélsőjobboldali diktatúrában működni egyaránt megfelel – de a fasiszta rezsimeket a tőke egy fokkal mégis jobban kedveli, hiszen azokban nem kell munkavállalói jogokkal meg szakszervezetekkel bajlódnia. Weimar visszatér, mert a tömeg megcsömörlött a szabadságtól – talajtalansága kétféle ingerültséget generál: a hatalmi és szociális tengelyen vertikális ingerültséget az elit tagjai ellen, és az ideológiai tengelyen horizontális ingerültséget a szemben álló kurzus hívei ellen. Az államszervező kurzus populista vezére ennek megfelelően önmagára vonatkozó tömegidentitást hazudva vertikális lázadást hirdet az elittel szemben, és önmagára vonatkozó meggyőződést hazudva horizontális lázadást hirdet a szemben álló kurzussal szemben. A társadalmat alkotó egyének tudata tömegtudattá olvad, a tömegtársadalmat pedig az vezeti, aki a tömegtudat mélyrétegében elterülő archetípusokból hangszert és fegyvert formál, s annak használatában önmagát a játék, illetve a harc mesterévé képezi. A zenemű tárgya a nagyság, célja a hangszer és a zenész közti határ elmosása; a háború tárgya az ellenséges kurzus leigázása, célja annak felbontása egyénekre, és azok beolvasztása az államszervező kurzus monolittömegébe. A vezető a maga tekintélyével uralja az államszervező kurzust, és azt állítja, hogy erős kézzel formálja a tömeget, csakhogy ez hazugság: valójában a tömeg formálja őt – s ha nem szánja magát teljes lényével a tömeglelket meghatározó archetípusok kifejezésének, menthetetlenül a történelem szemétdombján végzi.
Aki Magyarországra pillant, Törökországra pillant, Oroszországra pillant, Indiára pillant vagy az Egyesült Államokra pillant, ugyanazt a jelenséget látja, melynek trendje lassan Európa centrumállamaiba is megérkezik: a vidék a városban és a város a vidékben nem ismer többé önmagára – a magyar, a török, az orosz, az indiai és az amerikai vidék ma már egyértelműen közelebb áll egymáshoz, mint a benne fekvő városokhoz. Az ingerültség féke a gátlás, amelyet az attól való félelem generál, hogy rosszabb világ is jöhet annál, mint hogy az egyszeri embernek egy őt irritáló pofát kelljen néznie – ha az erre vonatkozó fogalom elvész, az emberiség tudása megszűnik arra vonatkozóan, hogy mit veszíthet, így aztán újra el kell veszítenie mindent. Az elmúlt nyolc évtized a történelem legnagyobb összefüggő békekorszaka volt, és mintha az egész emberiségnek kezdene elege lennie abból, hogy a rossz vér akadálytalanul hömpölyög körbe az emberiség vérkeringésében anélkül, hogy bárki lecsapolná. A társadalmi konszenzusok megsemmisültek, a XX. századi történelem megtanította, hogy a weimarizáció problémájának megoldása az önkényuralom, az ember pedig arra ítéltetett, hogy amint elfelejti a múltját, az megismétlődjön vele.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/6. számában jelent meg feburár 9-én.
