Hetvennyolc évvel ezelőtt dobták le az atombombát Nagaszakira (három nappal a hirosimai bomba után), a két támadásban összesen nagyjából 200 ezer ember halt meg azonnal vagy az elkövetkező hetekben. A sugárzás közép- és hosszú távú egészségi következményeit, illetve az ezek nyomán elhunyt emberek számát sokkal nehezebb megbecsülni. Alig telt el néhány hét az augusztus eleji támadások és az azt követő japán kapituláció után, máris a helyszíneken voltak az amerikai és japán szakértők, akik a túlélőket kezdték vizsgálni, hiszen soha korábban nem volt módjuk a tudósoknak élesben kutatni az atomrobbanás emberre gyakorolt orvosbiológiai hatásait.
A következő években rengeteg túlélőn végeztek vizsgálatokat, az ő beleegyezésük és tájékoztatásuk nélkül. Különös egybeesés, hogy e mai szemmel teljesen etikátlan vizsgálatok a náci koncentrációs táborok orvosainak pereivel párhuzamosan zajlottak. A kezdeti, meglehetősen szedett-vedett vizsgálatok után Truman elnök egy évvel később rendelte el az Atombomba-áldozat Bizottság (ABCC) nevű kutatási szervezet létrehozását, amelynek feladata „az atombomba emberre gyakorolt hosszú távú biológiai és orvosi hatásainak” vizsgálata volt.
Nagaszaki a bombatámadás előtt és után (Fotó: Wikipédia)
A rendelet kiemelte, hogy a Japánra dobott bombákat elszenvedő emberek vizsgálata „egyedülálló lehetőséget nyújt a sugárzás biológiai hatásainak kutatására, amely az Egyesült Államok számára rendkívül fontos”. Az ABCC létrehozásakor eszébe sem jutott senkinek, hogy ezek az erőfeszítések a bombák mintegy félmillió életben maradt áldozatának (japán kifejezéssel a hibakusáknak) a megsegítését céloznák, hanem őket csak kísérleti alanyoknak tekintették, akik már megkapták a kezelést, így a reakcióikat kell figyelni és rögzíteni.
Az ABCC a halottakkal sem törődött igazán, hiszen a fő feladatuk a Szovjetunióval vívott várt atomháborúra való felkészülés, és a lebombázott amerikai városok túlélői ellátásának megtervezése volt. Vagyis az életben maradottak tünetei, kórlefolyásuk volt számukra a fontos. Ugyanilyen alaposan tanulmányozták a támadás idején terhes nők magzatait ért sugárzás okozta károsodásokat, mert Amerikában talán a sugárzás még meg sem született új nemzedékre gyakorolt hatása miatt aggódtak a leginkább.
Nagaszaki a bombatámadás után (Fotó: Wikipédia)
Az ABCC csakhamar a Manhattan-terv helyébe lépő Atomenergia Bizottság (AEC, amelynek feladata az újabb és újabb, egyre nagyobb bombák kifejlesztése volt) felügyelete alá került. Az AEC a magzatokat ért károsodás miatt aggódó amerikaiak megnyugtatása – és így a nukleáris fegyverkezés támogatásának erősítése – érdekében azt várta el az ABCC-től, hogy mutassa ki, hogy az atombomba-robbanás nem „genetikai szörnyek nemzedékét” hozza létre. Az ABCC ennek érdekében tovább vizsgálta a japán túlélőket, akik rendszerint nem szívesen vettek részt a vizsgálatokon, részben azért, mert cserébe semmiféle kárpótlásban nem reménykedhettek – azt ugyanis az amerikai felelősség beismeréseképpen is lehetett volna értelmezni.
A japán kormány sem igyekezett megsegíteni az atombombák áldozatait. Hirosimában csak 1953-ban létesítettek külön kórházat az atombomba hosszú távú hatásai miatt szenvedő túlélőknek, ahol ingyenes orvosi kezeléshez juthattak. Országos szinten pedig még később, csak 1957-ben fogadtak el egy törvényt, amely szociális és egészségügyi segélyt ajánlott a túlélőknek, bár az elégtelenül meghatározott jogosultsági kritériumok miatt rengeteg vita volt azzal kapcsolatban, hogy pontosan kinek jár a segély. A japán áldozatok vizsgálatából az amerikai és japán kutatók valószínűleg sokat megtudtak a sugárfertőzés és a robbanás egészségügyi hatásairól, de ezen eredményekből maguk az áldozatok vajmi keveset profitálhattak, hiszen a felfedezéseket (az atomfegyverkezés minden más aspektusához hasonlóan) azonnal titkosították, így senki sem ismerhette meg őket.
