Elemzések tömkelege látott már napvilágot az ellenzék kampányban elkövetett hibáiról. Sokan el is jutottak addig a pontig, hogy az ellenzéki pártok nem értik a magyar nép gondolkodását.
A kudarc legfőbb oka itt keresendő. Nem lehet másképp értelmezni azt a tényt, hogy a Jobbik elnökének fogalma sincs arról, kire szavaznak a választói, de ugyanez érvényes a baloldali pártokra is. Hogyan tudták volna megszólítani az ingatagok tömegét, ha még a saját választóinak a véleménye sem érdekelte őket? A fejük fölött szövetkeztek az addig ellenfélként aposztrofált párttal, és természetesnek tartották, hogy a választóik értik és követik őket. Mi ez, ha nem hatalmi arrogancia?
Magyarországon mindig volt egy elit, akár a kormányoldalon, akár ellenzékben, amely jogosultnak érezte magát arra, hogy intézze a nép sorsát, mert erre valamikor, valakitől felhatalmazást kapott. Ezen a választáson került napvilágra a legélesebben, hogy a demokrácia valóban a nép hatalmát jelenti. Enélkül üres szólam. A hatalom gyakorlására felhatalmazást csakis a magyar nép adhat. A választásokon. Ez a felhatalmazás viszont ellenőrzés hiányában fabatkát sem ér.
Szállóigévé vált Antall József kissé szarkasztikus replikája: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Amivel arra utalt, hogy a népet kizárták a rendszerváltás folyamatából. A rendszerváltás szükségességét nemzetközi és gazdasági okok indokolták, nem pedig az a tény, hogy a magyar népnek elege lett volna a Kádár-rendszerből. Az orosz csapatok jelenlétéből talán igen, habár velük is egész jól lehetett csencselni. Kádárt viszont szerették, és a mostani Fidesz-szavazók közül nagyon sokan ma is visszasírják. Azok is, akik ezt tagadják, mert félnek, hogy megkapják a kommunista jelzőt.
A rendszerváltást a magyar nép döntő többsége negatív élményként élte meg. Nem értették, miért van erre szükség s nem is bíbelődött senki azzal, hogy ezt megmagyarázza. A nyolcvanas évek végén az úgynevezett haladó értelmiség kedvezőnek látta a pillanatot, hogy fentről, a nép megkérdezése nélkül, a kerekasztalnak nevezett mutyizás során felállítson egy új elitet, amely átveszi a hatalmat a reformkommunisták tudtával és támogatásával. Létrehozták a pártjaikat, sebtiben kiírták a választásokat, hangzatos beszédeket tartottak a demokráciáról, és – részben – a demokratikus intézményrendszert is felállították. Ezzel letudták a rendszerváltást.
Az új rendszer döcögött egy ideig, amíg nem jött valaki, aki felismerte ennek hamis voltát, hiszen személyesen is ott ügyködött a rendszerváltók között. Talán a leghangosabban ő védte a demokráciát. Ismerte a magyar népet, s több személyes konfliktusa is volt az új elittel. Tudta, hogy a hatalmat csak azokkal tudja megszerezni, akiket kizártak a rendszerváltásból: a néppel. Nem csalódott. A nép tudta, hogy hazudik, lop, csal, de elfogadta, mert közéjük tartozónak érezte. Sikereken és sikertelenségeken át elérte a célját. Közben a hatalom megtartásának minden csínját-bínját kitanulta, s előreláthatóan csak akkor engedi el, amikor valami nyomós ok miatt kénytelen lesz rá.
A demokrácia törvényei alapján viszont ellenzékre is szükség lenne, amely most elérkezett arra a pontra, hogy felszámolta önmagát. Amíg ugyanis sárdobálással és egymás hibáztatásával foglalkoznak, nem léteznek. Amíg nem jön egy új ellenzék, amely megérti, mit jelent a „nép uralma”-alapelv, addig nekünk, az egész magyar népnek kell elviselni Orbán Viktor pávatáncát és annak következményeit.
Pár éve önkéntesként menekülteket készítettem fel állampolgársági vizsgára. Sokan közülük olyan helyről érkeztek, ahol még állam sem létezett, a magyar nyelv ismeretében pedig nem jutottak tovább a mindennapi megélhetéshez szükséges szavakon. Ehhez képest a követelmény magas szintű volt, mindent tartalmazott, amit egy magyar állampolgárnak tudnia kellene, de a népesség 60-70 százalékának nem volt lehetősége megtanulni. A fogalmak megértésére koncentráltam, addig ismételtünk, amíg nem láttam felcsillanni a szemekben a megértés fényét. Ők már beilleszkedtek a magyar társadalomba. Biztos vagyok abban, hogy ma is pontosan értik a mindenkori választás tétjét, s nem szavaznak pillanatnyi érzelmek vagy hazug óriásplakátok alapján.
Az alapítvány, amelynek dolgoztam, már alig tengődik. Soros-alapítványnak minősítették. Ma is nagy szükség lenne egy hasonlóra, amely vállalná, hogy kimegy a legeldugottabb falvakba is. Lenne rá érdeklődés, csak az akarat hiányzik már több mint 30 éve úgy a mindenkori kormánypárt, mint az ellenzék részéről.
Addig is érdemes lenne fontolóra venni az „állampolgári alapfogalmak” című tantárgy bevezetését az iskolákban, még akkor is, ha ez a tanrenden kívül történik. Ennek keretében lehetne beszélgetni a tanulókkal a demokrácia mibenlétéről. Arról, mit jelent az, hogy a hatalom birtokosa a nép. Elmondani, hogy az Alkotmány nem egy sajtpapír, hanem szerződés. Az alapelveken kívül rögzíti azokat a kereteket, amelyeken belül a hatalmi ágak képviselői a választásokon elnyert felhatalmazás alapján működhetnek. Mindezt az egyszerű állampolgár szintjén, nem pedig egy képzett jogászkodó lekezelő és fensőséges stílusában.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
