Előbb olvastam éles bírálatokat Gelencsér Ferenc Momentum-elnöknek a Magyar Hangban megjelent cikkéről, és nem akartam elhinni, hogy azok jogosak. Azután elolvastam magát a cikket, és be kellett látnom, hogy azok.
Gelencsér önzéssel, egyéni érdekeiknek, hatalomvágyuknak a nemzeti érdekek rovására történő érvényesítésével vádolja meg a rendszerváltás óta eltelt harminckét év politikusait, úgy általában. „Itthon ugyanis hamar rájöttek a rendszerváltás politikusai, hogy sokkal nehezebb egyesíteni egy nemzetet, mint a kialakult árkok valamelyikére kitűzni a zászlót és azon dolgozni, hogy mindig az árok feléjük eső részén legyen a szavazók többsége (…) Nem turáni átok ez, pusztán a hatalom embereinek önzése és gyarlósága. És ezen a ponton válik el a politikus és az államférfi. Az igazi államférfi egyéni ambíciója nem fontos, kitűzött célja felülírja a véghezvivőjét, a közösség és a nemzet érdeke felülírja az egyén vágyait és elképzelt, vágyott helyét a világban.”
Azt tegyük félre, hogy a közösség, a nemzet érdekeinek szolgálata feltétlenül a nemzet „egyesítését” kívánja-e meg. A Gelencsér által példaképként említett Bismarck vagy Thatcher biztosan nem érte ezt el, nem is erre törekedett. Országuk felemelkedésére törekedtek a maguk meggyőződése szerint. Mint aki átélte a történteket, és valahol a harmadik vonalban részesük is volt, határozottan állítom, a demokratikus Magyarország első két kormányzati ciklusának vezető politikusait is az vezette döntéseikben, hogy mi az ország érdeke, hogyan lehet minél kevesebb fájdalommal kijutni az örökölt gazdasági és politikai válságból, hogyan lehet csatlakozni a fejlett demokráciák közösségéhez. Ez a későbbi ciklusok számos politikusáról is elmondható. Önzéssel vádolni őket, mintha önérdek vezette volna cselekedeteiket, megalapozatlan. Azt mondani egészében „az elmúlt harminckét év politikai elitjéről”, hogy „nem a politikáért, hanem a politikából, nem a nemzetért, hanem a nemzetből éltek”, több, mint tévedés: rágalom. Ezt a vádat kikérem magunknak. Mivel a maguk politikai elképzeléseit természetszerűen jobbnak gondolták, mint a riválisokét – ezért vesz részt az ember pártpolitikában –, a kormányhatalom megszerzésére (kormányalakításra vagy koalíciós részvételre) törekedtek, ami a többpárti demokráciában természetes. (Így volt ezzel Margaret Thatcher is, Gelencsér egyik példaképe.) A demokratikus politikust az különbözteti meg a hatalmi vágy megszállottjától, hogy milyen eszközökkel kész, illetve nem kész élni a hatalom megszerzése, illetve megtartása érdekében, és nem az, hogy nemzeti egységet akarjon teremteni, lemondva a különféle politikai irányzatok sokszor éles, de nem a rivális megsemmisítésére törekvő versenyéről.
Gelencsér népiek és urbánusok szembenállására vezeti vissza a bajokat, és az úgynevezett urbánusokat vádolja azzal, hogy tönkretették a „nemzet” szót, mivel „soha nem értették a magyar néplelket, sokkal inkább szerettek volna a nemzetközi elitekhez tartozni”. „Torz megfelelési kényszerből fakadó ellenszenv” az, amit a magyar nemzet iránt éreznek, ezért „a 2010 előtti baloldali kormányok képtelenek voltak azonosulni, képtelenek voltak mit kezdeni a nemzet fogalmával”. Ugyanakkor „a népiek lerángatták a mocsokba liberális szavunkat”, „majd liberális értékeinket tagadták meg.” Ők „kisajátították a nemzet fogalmát is, ezzel maguknak követelve a jogot arra, hogy megállapítsák: ki képezi annak részét, és ki nem”. A szerző elutasítja a szembeállítást: „egy nemzeti érzelmű ember is lehet liberális, és egy liberális ember is lehet nemzeti érzelmű. Én biztosan tudom magamról, hogy mindkettő vagyok.”
Gelencsér szemlátomást nagyon félreért valamit. A liberális és nemzeti érzelmű nem párhuzamba állítható fogalmak a politikában. A liberalizmus a modern politika egyik irányzata: aki magát manapság a politikában liberálisnak mondja, az megkülönbözteti magát például a szocialistáktól, a konzervatívaktól vagy a zöldektől, akik szintúgy megkülönböztetik magukat a liberálisoktól, miközben kölcsönösen elfogadják a másik létjogosultságát A liberálisok ugyanis mást gondolnak az állam szerepéről, egyénről és közösségről, az emberi jogokról, az újraelosztásról, mint a szocialisták, a konzervatívok vagy a zöldek. Ez is, az is az emberek, a választópolgárok egy-egy részének gondolkodását képviseli. Akik ezzel szemben magukat politikusként nemzetinek, nemzeti érzelműnek nevezik, például „nemzeti oldalról” beszélnek a magyar politikában, azok ezzel azt állítják, hogy a politikai élet más képviselői nem nemzetiek, nem nemzeti érzésűek, hovatovább nemzetidegenek, és ezzel elvitatják azok jelenlétének létjogosultságát az ország politikai életében. Gelencsér ezen a ponton a politikai kirekesztés nyelvét veszi át, melyet egykor Csurka Istvántól hallottunk, ma Orbán Viktortól és Kövér Lászlótól.
Azt a nyelvet, amelyen a közelmúltban a Fidesz is, az LMP is a Momentum korábbi vezető politikusait támadta, amiért hasonló felfogású pártok választási kampányában vettek részt Romániában, illetve Szlovákiában.
Effajta középre helyezkedéssel először a Fidesz próbálkozott mindjárt 1990-től, amikor „elvált szülők gyerekeként” ábrázolta magát az MDF és az SZDSZ konfliktusához képest. Láttuk, hova jutott vele: a közép helyett a szélre, és onnan indult harcba – sikerrel – a hatalom megszerzéséért, majd megtartásáért. Azóta többen is próbálkoztak azzal, hogy középre helyezkedjenek a demokratikus jogállam építői és lebontói, a nyugati orientáció hívei és ellenfelei között. Nem volt sikerük. Gelencsér a Klubrádióban centristának mondta magát. Csakhogy míg jobb- és baloldal között lehet az ember középen, és ez sokfelé elterjedt a demokratikus politikában, a szabadság hívei és ellenfelei között ez nem reális, és senki számára nem vonzó törekvés.
A szerző egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ)
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
