Nagybevásárlás, karácsonyi énekek a legkülönbözőbb hangszerelésekben október vége óta a plázákban, hatalmas evések, ajándékok, pihenés, vendégeskedés. Egy átlag magyar családnak nagyjából ennyiből áll a karácsony. Népszokás ez is, még ha jóval szegényebb, mint amivel évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt a magyar falvakban találkozhattunk volna.
December 24-én a naplementével kezdődik az ünnep: karácsony vigíliája, a szenteste, más, régebbi elnevezéssel, a karácsony böjtje (a csángóknál karácsony szenvedje, a bukovinai székelyeknél pedig karácsony szenvedeje volt). A böjt 1966-ig élő gyakorlat volt a katolikusoknál, akkor VI. Pál pápa fakultatívvá tette. Sütöttek-főztek, de a vacsoraasztalra növényi eredetű étel került. Az öregek egész nap són, kenyéren, vízen kívül nem vettek magukhoz mást esetleg még nyers, olajba áztatott savanyúkáposztát. A Jézusváráshoz hozzátartozott a takarítás, a meszelés, sőt Szeged-Alsóvároson az ajtót is résnyire nyitva hagyták, hogy Jézus be tudjon jönni.
A Nyitra megyei Bajmócon különös szokás élt: a családfő papnak öltözött, majd az egész családot meggyóntatta, bűneiket pedig rájuk olvasta.
A legtöbb helyen a gyerekek kántáltak, mendikáltak (mindkét esetben karácsonyi dalokat énekeltek; a mendikálás egyébként koldulást jelent) a délutántól kezdve pénzért, élelemért. Kúti István helytörténésznél olvasom: a Szerencs közeli Legyesbényén „délután 3-4 óra között kezdték az iskolás gyerekek a kántálást. Barátok, barátnők, testvérek, unokatestvérek, osztálytársak, iskolatársak összeálltak és együtt járták a falut. Felkeresték a csoportban lévők rokonainak, ismerőseinek a házát. Bementek az udvarra, és az ablakon bekiáltottak: »Szabad-e az Istent dicsérni?« A válasz vagy az volt, hogy »Szabad«, vagy az, hogy »Dicsérd, ahogy tetszik [ahogy tudod]«.” A gyerekek este nyolcig kántáltak (a háziasszonyoktól általában néhány szem diót, mogyorót, mákos vagy diós kalácsot kaptak. „Este 8 óra után már a legények és a nagylányok alkottak vegyes kántáló csoportokat. Éjfélig járták a falut, a gyerekekhez hasonlóan énekelve. Őket étellel, itallal kínálta meg a háziasszony. […] Éjfélkor elcsendesedett a falu, mindenki az éjféli misére ment, a falut járó betlehemes csoportok is.” A templomban a merészebbek elvitték a 13-a, Luca napja óta készített Luca-széket. Ráállva megláthatták, hogy az összegyűltek között ki a boszorkány.
A mise után véget ért a böjt. Az asztalokra disznótoros került és aranyvíz (éjfélkor húzták a kútból; ebben a vízben fürdette Mária Jézust). Sok helyen kocsonyát ettek. Bármi is volt a menü, a háziasszonynak, mintha csak a spanyol etikett egyik szigorú szabályának kellene ma már felfoghatatlan módon engedelmeskednie, a vacsora alatt végig ott kellett ülnie az asztalnál. Ha felkelt – így a néphit Kaposi Edit etnológus és Széchy Ágnes újságíró egy régi tanulmánya szerint – a következő évben nem lettek jól ülő kotlósai.
Legyesbényén az éjféli mise után fél 6-ig, a pásztorok miséjéig fiatal házaspárok járták a falut, és kántáltak, felkeresték a szülőket, a rokonsággal (sógorok, komák) alkottak kántáló csoportokat a pásztorok miséjéig. A házaspárok megkezdték a kántálást valamelyikük szüleinél, és mentek sorba a rokonokat, barátokat. Énekeltek, ettek-ittak, de mulatozásba nem csaphatott át a vendégjárás. Ahogy Kúti István írja: „Karácsony vigíliáján végeredményben 4 órától hajnali fél hatig karácsonyi énekektől zengett az egész falu. Felejtették a haragot, a megbántást, és tiszta szívvel, öröménekekkel köszöntötték a Messiás születését…”
December 25-én, karácsony első napján másutt még kora reggel is énekeltek. A gyerekek köszöntőztek, de jártak a regősök is. kifordított subában, láncos bottal, a nyírfavesszővel és köcsögdudával. A regősének varázslat: segítséget ad a következő évi bő terméshez. (A szokás a 70-es évekig még élt Vas megyében.) Aznap ebédkor az asztalra december 1-jétől „hízóba fogott” pulyka vagy más szárnyas került, hogy vele a házból elrepüljön a bánat. A kérők ezen a napon megjárhatták. Ha szárnyassal kínálták őket az igent, ha malaccal, az pedig nemet jelentett. A sült után falun falun mézes-mákos tésztát ettek, most már ugyanúgy a német eredetű bejgli a divat, mint a városokban.
December 26-án, a második ünnepen, illetve karácsony másnapján az első vértanú, István nevenapján sok helyen rendeztek bált.
December 27-én pedig, János napján bort szenteltek. A kocsmákban napjainkban is gyakran emlegetett János-áldás innen ered. Szokás volt ekkor „Jánosolni” is: azaz a Jánosoknak csoportos névnapi köszöntőt tartani sok borral, csirkepaprikással és fánkkal. A templomban szentelt borral beteg embereket, állatokat gyógyítottak, de öntöttek a hordókba is, hogy tönkre ne menjen a bor.
December 28-án Heródes gyermekmészárlását idézi az aprószentek ünnepe. A naphoz különös szokás társult, a suprikálás vagy aprószentekelés. Az utóbbival Erdélyben még találkozhatunk. A házról házra járó fiatal fiúk ostorral vagy fűzfavesszővel nem túl erősen a lányok fenekére vernek, hogy ezzel is segítsék a termékenységet és egyebeket. Van, ahol ezt mondják: „Friss légy, dolgos légy, jó sütő-főző légy, jó szövet-fonó légy, beteges ne légy, keléses ne légy…”
Január 6. A szilveszteren, az éjszakai gonoszűzésen, a lencsén átugorva eljutunk a karácsonyi időszak végpontjához, a vízkereszthez. Jézus megkeresztelésére, a háromkirályok érkezésére és a kánai menyegzőre emlékezünk ezen a napon. Ekkor kezdődik a farsang. A háromkirály-járás vagy csillagjárás a protestáns közösségekre volt jellemző. Gáspár, Menyhért és Boldizsár az Angyal és Heródes kíséretében jár házról házra. Rugós csillagot visznek magukkal, felidézik az egykori betlehemi csillag útmutatását.
