A város folyamatosan változik, arculatának állandóságáról legfeljebb egy pillanatfelvétel erejéig beszélhetünk. A városlakók számára ez a permanens átalakulás, éppen mert benne élnek, szintén csak egy-egy pillanatban, egy meghatározó épület eltűnésekor, vagy egy új építmény elkészültekor tűnik fel, a rombolás és születés körforgása máskülönben az urbánus szerkezet természetes működésévé válik. A város maga lesz a változás állandósága: még ha idővel az összes épület is kicserélődik, ugyanúgy tekintünk a településre. Budapest már a másfél évszázados történetét tekintve hatalmas átalakuláson ment át, ha Pest, Buda és Óbuda múltját is számításba vesszük, akkor a település szinte az utolsó tégláig kicserélődött (a folyamatosságot az ókori római maradványok biztosítják).
A II. kerületi Bem téren állt egykor a Radetzky-laktanya, amely különleges példája a város változásának: úgy őrzik meg az utókor számára, hogy az eredetit eltüntetik a szemünk elől. Az 1840-es években gabonatárolónak épült, az évszázad végén kaszárnyává bővített ház az első világháborúban hadi kórházként működött, 1944-ben pedig a Gestapo vette birtokba. Későbbi lakói megőrizték a humánum ellen fellépő erőszak szellemiségét: előbb a nyilasok, majd a háborút követően az Államvédelmi Hatóság, később a Munkásőrség költözött a laktanyába. A rendszerváltás után a Magyar Demokrata Fórum fővárosi központja lett. A párt 2001-ben hagyta magára az épületet, amelynek állapota fokozatosan leromlott, és bár megkezdődött a védettségi eljárás, a ház helyzetén ez nem segített.
2011-ben műemlékké nyilvánították, ami megakadályozta az eredeti arculatot kiradírozó felújítási terv megvalósítását. A rekonstrukció öt évvel később újabb lendületet kapott, és a beruházó a műemléki státusz ellenére bontási és építési engedélyt kapott. A munkát 2020-ban nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházássá nyilvánították, megnyitva ezzel az utat az akadálytalan átalakítás előtt. Az egykori laktanyából így végül szinte csak a Dunára néző homlokzat maradt meg, bár a folytonosság látványához itt is elkél némi jóindulat. A megőrizve elpusztított kaszárnya apropóján összegyűjtöttünk néhány legendás, a város látképét sokáig meghatározó épületet, amelyeknek mára jórészt már az emléke is elveszett.
Egykor egyetlen villa uralta a Lukács fürdő fölött húzódó meredek hegyoldal látképét: a századforduló Budapestjének meghatározó épülete volt a Wagner-villa, amelynek emlékét ma már csak egy vadgesztenyefa őrzi. A Margit hídtól nem messze futó Mecset utcai, négy saroktornyos, oszlopcsarnokos villát a XIX. század egyik legsikeresebb magyar építész-építőmestere, Wagner János tudhatta magáénak.
Maga az épület azonban nem csak robusztus megjelenése miatt volt figyelemre méltó: az itt álló, egykor az oszmán bektasi dervis, Gül baba birtokolta türbe – mely akkor egy nagyobb, egybefüggő területhez tartozott – 1830-ban került Thoma János budai polgár tulajdonába. A türbétől délre feküdt a stájerországi gróf Attems Ferenc császári és királyi kamarás villája, amelyet 1857-ben, a Mecset utcai kerteket pedig 1861-ben vásárolta meg a Wagner család. A budai tanács ugyan engedélyezte a türbe melletti rész megvételét is, de azzal a kikötéssel, hogy a türbét bárki szabadon látogathatja.
Wagner János 1904-ben hunyt el, a villakomplexumot örökösei 1918-ban eladták, a hanyatlás pedig szükségszerű volt. A második világháború alatt számos bombatalálat érte az épületet, a türbe ennek köszönhetően vészelte át a pusztítást: a hiedelem szerint a villa falai is óvták Gül baba síremlékét. A második világháború után az új tulajdonos, a főváros le akarta bontani, egyre romló állapota miatt, végül a villa földszinti és emeleti részeit 1969-ben több robbantással semmisítették meg. A föld alatti termei azonban ma is látogathatók a teljes körű rekonstrukción átesett Gül Baba Kulturális Központ és Kiállítótérben, amely a Wagner-villa emlékét is megőrizte.
Pár lépésre innen található a fővárosi fürdőélet egyik fontos helyszíne, a Lukács, amelynek helyén két évszázaddal ezelőtt még a Császármalom állt, és a feltételezések szerint már a török időkben is működött. A József-hegy lába és a Duna között elhelyezkedő négy saroktornyos várszerű épületet Mátyás király korában hadászati és védelmi célokra használták, de nagy gazdasági jelentősége is volt, mivel a környezet adta lehetőségeket kihasználva lőpormalomként is funkcionált, még a későbbi török korban is. Az épületet végül 1885-ben bontották le.
A János kórház a legrégebbi kórházunk, a ma ismert intézmény elődjét az 1739-es nagy pestisjárvány idején mint ragályházat hozták létre. Az egykor – a mostani Széna tér sarkán – állt épület a dögvész elmúltával a városi tanács döntése nyomán közkórházzá alakult. Négyszobás, szegényes épület volt, havi 1 forint „költségvetéssel”, az ispotály állapota azonban az adakozó polgároknak köszönhetően idővel megváltozott. A XIX. században már Szent János Kórházként az orvosképzés egyik meghatározó intézményévé vált, amikor Nagyszombatból Budára helyezték át az egyetemet. Ekkoriban nyerte el azt a formáját az épület, amelyet ma a XX. századi fotográfiákról ismerünk.
Buda és Pest egyesítésekor a gyorsan fejlődő város már kinőtte a régi Szent János Kórházat, s 1887-ben elrendelték, hogy „a modern igényeknek teljesen megfelelő, de (…) minden fényűzés mellőzésével új kórház építtessék.” A mai Szent János Kórház 1898-as megnyílásával a Széna téri épület funkcióját vesztette: 1932-től szeretetotthonként működött, a második világháborúban pedig olyan súlyos károkat szenvedett, hogy 1947-ben a városvezetés a bontás mellett döntött, a kórház és az óratornyos régi kápolna helyén épült fel a buszpályaudvar.
Magyarország a XIX. század második felében a szeszgyártás élvonalába került. Óbudán a kiegyezés évében alakult meg az Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat, amelynek villámgyors sikerét jelzi, hogy a mai Sorompó utca és a Duna által határolt területen álló üzem a következő évtized végéig a sokszorosára nőtt, és hamarosan az ország legnagyobb szeszgyára lett. Az ipari és élelmiszeripari szesz mellett később ecetet és cukrot is előállítottak a komplexumban.
A gyárat a második világháború után államosították, és az egyre növekvő igényekhez alkalmazkodva, folyamatosan bővítették. Az 1970-es évek elejétől Budapesti Szeszipari Vállalat néven működött, innen a jól ismert betűszó: Buszesz. Ekkor a szeszes italokon túl üdítőt is gyártottak a Duna partján. A rendszerváltás után a vállalatot privatizálták, később a profi l is átalakult: ásványvizet palackoztak az épületegyüttesben, amíg a cég ki nem költözött az egykori szeszgyárból. Az elmúlt években a helyi védettség ellenére a komplexum jelentős részét elbontották, csupán a főcsarnok és a gyárkémény menekült meg. A területen a Waterfront nevű lakópark épül.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/42. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg október 20-án.
