Budapest egykor talán legszebb terét ma városi autópálya vágja ketté. A Döbrentei tér aktuális állapotát látva, elképzelni is nehéz, hogy valamikor impozáns bérpaloták tekintettek le az előttük elterülő buja parkra, a kávéházból kilépő úri közönség pedig villamosra szállva gyönyörködhetett a tájban. A Duna-parti idillnek a városfejlesztési láz vetett végett: monumentális fürdővárost terveztek a Gellért-hegy lábához, és az épületek útban voltak. A beruházás végül nem valósult meg, és bár a tér egy ideig még őrizte a park emlékét, a Hegyalja út kiszélesítése, majd az Erzsébet hídi csomópont kiépítése megadta a kegyelemdöfést. Persze ez a történet közel sem ilyen egyszerű, a Döbrentei tér a város folyamatos átalakulásának dinamizmusáról, a víziók, a tervek és a valóság kíméletlen összecsapásáról mesél. Így segíthet megérteni valamit napjaink sokszor kaotikusnak tűnő, a lobbik és a politikai érdekek mentén alakuló városfejlesztéséről.
Az Eskü-téri (később Erzsébet) híd építése az eredeti tervekhez képest némi késéssel, 1898-ban indult, a beruházást a hídfők környékének rendezése is késleltette. Életképes koncepciók és elfogadható pályamunkák hiányában a budai oldal átalakítására már csak a híd munkálatainak megkezdése után írtak ki pályázatot. Az évszázad utolsó éveiben bővítették fürdőpalotává a török kor óta működő Rudast, a századfordulót követően alakították ki a Gellért-hegy dunai oldalának lépcsőhálózatát, a rézsűs megtámasztással együtt. Erre elsősorban azért volt szükség, mert a híd lehajtója miatt jókora szeletet kellett kihasítani a hegy oldalából, és félő volt, hogy a csonka sziklák nem bírnák el Szent Gellért 1904-ben felállított szobrát. A Tabán felőli oldalon álló házak és kunyhók sokaságát ítélték bontásra – a hegy megerősítése, valamint a híd további munkálatai miatt –, az így létrejött hatalmas szabad tér pedig lehetőséget adott az átkelőhöz méltónak ítélt épületek felhúzására.
A Döbrentei tér 1904-ben (Forrás: Fortepan/Deutsche Fotothek/Brück und sohn)
„Buda jelentékenyen fog szépülni”
Nem mindenki volt megelégedve természetesen a fejlesztésekkel, többen kifogásolták az „ormótlan” Gellért-hegyi díszítést, mások a bontások szükségességét kérdőjelezték meg, és a fürdő mérete is sokaknak szemet szúrt. Vitát váltott ki a főváros terve is, amely szerint vásárcsarnok épülne a Döbrentei téren. Budapest megszerezte ugyan a kívánt területet, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa azonban felülírta a városvezetés terveit, csarnok helyett parkot alakíttatott ki a Duna-parton. A csalódott városatyákat 200 ezer korona kártérítéssel igyekezett kiengesztelni az állam – ez persze aligha sikerült, hiszen a főváros 280 ezret fizetett a telekért.
Négy utca futott a Duna felé a Gellért-hegy tövében: a Szerpentin út (a mai Hegyalja út helyén), a Horgony utca, a Kökény utca, illetve a Tabán oldalában a Hadnagy utca. A Döbrentei tér három impozáns palotája közül az első még a híd építése előtt készült el, a Kökény és a Hadnagy utcák ölelte telken. Az 1897-ben átadott épület a Fővárosi Közmunkák Tanácsának székházaként funkcionált. „A budai rész a palota építésével ismét jelentékenyen fog szépülni, mert a palota környékét nemsokára szépen rendezik és átalakítják. A közmunkatanács a jövő tavaszon fog beköltözni új otthoná ba” – írta a Fővárosi Lapok 1896 decemberében. A székház jelenléte egyebek mellett arra is magyarázatot adhat, hogy a testület miért nem engedte meg a fővárosnak, hogy vásárcsarnokot építsen – ne ricsajozzanak az ablakuk alatt –, és talán a park kialakításának minőségét és tempóját is indokolhatja.
A Kökény és a Horgony utcák között Oblath Rudolf téglagyáros építettet palotát, 1902-ben. A tervek elkészítését a kor kiemelkedő mestereire, Komor Marcellre és Jakab Dezsőre bízta, akik négyemeletes szecessziós épületet alkottak, amely tömegében és díszítéseiben egyaránt látványosságszámba ment. A ház földszintjén üzleteket alakítottak ki, az első emeletet pedig a Budapesti Bányakapitányság bérelte. Szomszédjában, a Horgony utca túloldalán, egy évre rá húzták fel Geiszt Gyula gyertyagyáros és sertéstenyésztő bérházát, a Geiszt-palotát. A Czigler Győző tervezte háromemeletes, kupolás épületben 1904 májusában nyílt meg az Erzsébet Híd (vagy Erzsébet-híd) Kávéház, amely a „legelegánsabb és legmodernebb stílust” képviselte. A tulajdonos, Rapszky Zsigmond ugyan újsághirdetésekben biztosította a közönséget „a legjobb és pontos kiszolgáltatásról”, erőfeszítése hibavalónak bizonyult, a gyenge forgalom miatt öt évvel később kénytelen volt feladni a helyet. A kávéház rövid átmenet után Márk Károly vezetése alá került, és a korabeli gasztronómia meghatározó alakja – ő volt a Gellért szállóbeli Gundel étterem vezetője is – sikerre vitte az intézményt, amely hamarosan kiemelt találkozási ponttá vált a fővárosban.
Hungária forrás az Erzsébet híd budai hídfőjénél. Háttérben a Gellért-hegy és a Geiszt-ház. 1928. (Forrás: Fortepan/Jezsuita levéltár)
Kicsi ez a híd kettejüknek
A Döbrentei téren már a századforduló idején is – a korban – jelentős villamosforgalom haladt keresztül. A Fővám térről induló járatok a Ferenc József (a mai Szabadság) hídon átkelve érték el a Tabánt, majd a Déli pályaudvarig közlekedtek (ahonnan lóvasútra szállva lehetett elérni a Széna teret). Az Erzsébet híd átadása után egy évtizedet kellett várni rá, hogy a villamosok is birtokba vehessék azt, a két érintett közlekedési társaság – Budai Közúti Vaspálya Társaság (BKVT), és a Budapesti Villamos Városi Vasút (BVVV) – ugyanis képtelen volt megállapodni az átkelési jogról. A BVVV további budai vonalak híján a Hadnagy utcában építette ki végállomását, a BKVT járatai folytatták az útjukat az Attila út felé. Később tervbe vették, hogy egy mellékvágány a Tabán felé kanyarodva, a girbegurba utcákon át haladjon az Alkotás utca irányába, ám ez az elképzelés sosem valósult meg. Az 1920-as évek végén már nyolc járat szelte át a Döbrentei teret, alkalmanként jelentős fennakadást okozva, a helyzetet rendezendő 1930-ban ötre csökkentették az arra közlekedő viszonylatok számát. (Az utolsó villamos egyébként 1972. december 31-én haladt át az új Erzsébet hídon, a síneket három évvel később szedték fel.)
A bérpaloták és a Duna között fekvő park eleinte kanyargó sétányok mentén álló cserjékkel, növendék fákkal, szökőkúttal és apró tóval várta a pihenni vágyókat – és persze a hagyományos piaccal, amely egykor a tér névadójaként szolgált. A Wochenmarkt (vagyis Hetipiac) tér 1879-ben vette fel Döbrentei Gábor nevét (lásd keretes írásunkat), és hamarosan nemkívánatossá vált a kofák jelenléte. „Ha vásárcsarnokot nem építenek, a Döbrentey-téri piacnak keressenek új helyet, mert a királyi palota főutja mégis csak más keretbe való, mint aminőt a felületes városi bölcsesség szánt neki” – állt a Hazánk című lapban, 1901 januárjában, kifogásolva, hogy „a királyutat a zöldséges kofák és óriáskifl isek sátrai között akarják elvezetni”. A kritika előbb-utóbb célba ért, a kültéri kereskedőket elpaterolták, maradt az úri kikapcsolódás.
Az 1904-ben kialakított park a harmincas évekre már árnyas ligetként tűnt fel a fotókon, dús növényzettel, terebélyes fákkal és különféle műalkotásokkal, köztük Ligeti Miklós Rákászfi ú című szobrával (amely a második világháború után a Margitszigetre került). 1942-ben újabb remekkel bővült a művészi kínálat, ám a Gömbös Gyula néhai miniszterelnököt mintázó hófehér munka nem aratott egyöntetű sikert. „Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt” – írta Márai Sándor a díszmagyarban feszítő politikus emlékművéről. A harcos fajvédőből bukott miniszterelnökké avanzsált Gömbös nem sokáig dagasztotta a büszke magyar keblet: a művet 1944-ben kommunista partizánok felrobbantották (tettükre a mai napig tábla hívja fel a járókelők figyelmét). Az egykori kormányfő emlékműve helyére később Erzsébet királyné hányattatott sorsú, eredetileg a Duna túlpartján állt szobra került.
Fürdővárosból autópálya
Mire a Gömbös-szobrot felavatták, a Döbrentei tér arculata már visszavonhatatlanul megváltozott. Budapest a harmincas években döntött a Duna-parti fürdőváros létrehozásáról, ami a Tabán és a Gellért-hegy közötti terület egészét érintette. A turizmus fellendülése miatt gyors megtérüléssel számolhattak a monumentális beruházás esetében, ami visszatekintve akár különös optimizmusnak is tűnhet, ám a korabeli városvezetés valóban meg volt győződve a tervek nagyszerűségéről. A düledező házai miatt sokat bírált Tabán átalakításáról akkor már évtizedek óta vitáztak, a fürdőkomplexum éppen kapóra jött a városrész eltüntetéséhez. Az ódon hangulatú domboldal házait a harmincas évek közepére szinte teljesen elbontották, és hamarosan sor került az Erzsébet híd budai hídfőjének környékére is. A fürdővárosra kiírt pályázat tervei hatalmas üres teret igényeltek: elég csak megnézni Vágó József – egyébként megdöbbentően előremutató – munkáját, hogy megértsük, hiába számított a korban is a főváros egyik legszebb közterületének, a Döbrentei térnek – akkori formájában – esélye sem volt a túlélésre.
A projekt terveit 1940 júniusában fogadták el, az útban lévő bérpalotákat addigra kisajátította, majd lebontotta a főváros, a háború azonban elsöpörte a beruházást: hiába radírozták le a Tabántól a Duna-partig húzódó telkeket, semmi sem épült a helyükre. 1945 után pedig már fel sem merült a fürdőváros megvalósítása, a nagyszabású pusztításnak így az üres terület állított nem kívánt emlékművet. Az új Erzsébet híd 1964-es átadásáig a Döbrentei tér voltaképpen kihasználatlan maradt, az azt követő – mai napig tartó – funkciója pedig jórészt kimerül a végeláthatatlan autóforgalom kiszolgálásában. Ez nem teljesen igaz, persze, hiszen még most is találhatunk értékeket bőven a téren és környékén. Itt van például az a platán fa, amely a fenti történet szinte egészének szemtanúja volt. A tér északi végében, a róla elnevezett étterem előtt álló, a Főkert becslései szerint legalább 110 éves, 2011 óta helyi védelmet élvező példány túlélte a városfejlesztést, a világháborút, az új híd megépítésével járó területrendezést, és a mai napig figyelemmel kíséri a tér életét. Ha terebélyes lombkoronájára pillantunk, a terület sűrű múltját láthatjuk magunk előtt, és talán ebből megértjük, hogy mi az, ami sokkal maradandóbb a városfejlesztési vízióknál.
Dugovics Titusz szelleme
A Döbrentei tér történetét felidézve nem feledkezhetünk meg a névadóról, Döbrentei Gáborról. A költő, történész, királyi tanácsos meghatározó szerepet játszott Budapest életében – még akkor is, ha két évtizeddel a város egyesítése előtt elhunyt. Számos egyéb tudományos és közéleti tevékenysége közül kiemelkedik az az újságcikk-sorozat, amellyel elérte, hogy Buda egyes városrészeinek neve hivatalosan változzon németről magyarra. Az 1847-es dűlőkeresztelő nevű eseményen, ünnepélyes keretek között több tucat helyet neveztek át, ezek jó részét a mai napig használjuk: Csillebérc, Kelenföld, Naphegy, Pasarét, Sasad, Zugliget, Gazdagrét, Őrmező, Sashegy, Svábhegy, Szépvölgy, Törökvész és Vérhalom. Döbrentei Gábor a nyelvújítás lelkes híveként rengeteg tartósnak bizonyult neologizmust alkotott, a leghíresebb minden bizonnyal a történelem szavunk, amit ugyancsak neki köszönhetünk. Ahogy Dugovics Titusz kultuszát is: korabeli dokumentumok alapján Döbrentei bizonyította be, hogy a nándorfehérvári hős valóban létezett, és nem pusztán mitikus alak. A nyelvújító tudós 1851-ben hunyt el, a fent megidézett teret és a közelében futó utcát 1879-ben nevezték el róla.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/03. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg január 19-én.
