Merre találjuk a budai Várnál az István teret, a Batthyány utcát és a Kossuth utcát? A válaszokat nemhogy ma, de már a XIX. század második felében sem könnyen adta volna meg az odacsöppent járókelő. Az 1848. március 15-i forradalom nemcsak Pesten, de a Duna másik oldalán is átnevezési hullámot indított el. Emich Gusztáv lapja, a Honderű épp az utolsó számában, 1848 áprilisában számolt be több hasonló esetről.
– Budán a nemzetőrök száma addigra már elérte a másfél ezret, és több főutca korszerűbb elnevezést nyert – így értékelte azt, hogy a Parádé platzból István tér, az Úri utcából Batthyány utca, a Bécsi kapu utcából pedig Kossuth utca lett. Sajátos, hogy ma ezek jó részét még mindig jobban be tudjuk azonosítani a korábbi elnevezés alapján. Az Úri utcát vissza is nevezték nem sokkal később, míg a Bécsi kapu tér közelében található utca 1874-től Werbőczy, 1948-tól pedig az egykor ott raboskodó Táncsics Mihály nevét viseli.
Ha a forradalom budai eseményeinek nyomába eredünk, nem tudjuk megkerülni a híres rab, Táncsics történetét. A forradalmi hangulatba került fiatalok érte indultak el Pestről, amikor a tizenkét pont egyikét, a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttatását akarták kieszközölni. Nem volt túlságosan nehéz dolguk, csupán a deszkát kellett leszedni a József-kaszárnya földszintes szobájának ablakáról.
„1848. március 15. Budán a fejérvári kapunál a börtönben őszülő, kis öreg ember figyel izgatottan a közelgő zúgásra. Táncsics Mihály, a rab, a szabad szó mártírja, akit még 1847-ben vetettek börtönre, mert két könyvében az elnyomott nép jogai mellett tört lándzsát. Az egyszerű Veszprém megyei parasztgyerek e napon a magyar szabadság diadalának jelképévé vált” – írta a Figyelő bő száz évvel később, 1958. március 11-én. Jellemző, hogy a szabadság ünnepét akkor egy újabb elnyomás próbálta a nevére venni, Táncsicsra a cikk címében a gazdasági demokrácia első magyar harcosaként hivatkozva. „Táncsics – Petőfi mellett – az egyetlen 48-as politikus, aki a forradalmi demokrácia – az agrárdemokrácia – következetes harcosa” – fogalmazta meg a szerző, Táncsics küzdelmét rögtön az osztályharchoz csatolva. Petőfiben legalább mindig ki tudtak egyezni a felek, rendszerektől nagyjából függetlenül, Budán és Pesten egyaránt.
Előszeretettel hangsúlyozzuk a forradalom pesti eseményeit, de kiemelt szerep jutott Budának is, ahogy a német ajkú lakosság bevonása is kulcsfontosságú volt. „Rohammal és vérrel nyertük vissza Budát: / Látnom kell még egyszer megágyúzott falát; (...) Mint futár megviszem az atyaistennek, / A császár ebei Budán már nincsenek” – fogalmazott lelkesítő versében Gömöri Frigyes honvédtiszt. A költemény, ahogy a forradalom eseményeivel kapcsolatos számos híradás, Pálffy Albert emblematikus lapjában, a Márczius Tizenötödikében jelent meg. A radikális kiadványt 1849 júliusában tiltották be, ám a felelős szerkesztő addig igyekezett széleskörűen tájékoztatni az eseményekről, így Budavár tizennégy napos ostromáról is. Magassy százados, buda-tabáni ideiglenes térparancsnok így zengte például 1849 májusán Légrády Károly tabáni törvényszéki ülnök dicséretét: „Ezen polgár Budavár 14 napi ostroma alatt, midőn mind a vár, mind a tabáni törvényhatóság elhagyta a várost, néhány polgártársaival megmaradott a golyók zápora között a ráczvárosban, akkor, midőn, ha egy polgár kikilépett szobájából, áldozatja lett a horvát fegyvernek, több helyeken ebédlőt nyittatott, az egész katonaságot ellátta mindennemű élelemszerekkel, borral, hússal, egy szóval mindennel úgy annyira, hogy a katonaság élelmezésében semmi hiány nem volt.”
Az 1848. márciusi eseményeket illetően szerencsére még jóval később is kerültek elő izgalmas dokumentumok. Hermann Róbert történész számolt be a Kortárs 1998/3. számában Ignaz von Lederer (Lederer Ignác) báró, budai főhadparancsnok hivatalos jelentéséről a bécsi Udvari Haditanács számára. (A dokumentumot már Varga János is idézte 1971-ben.) Az egész életében a császárt szolgáló Lederer március 16-án kelt levelében beszámolt az előzményekről, így a tizenkét pont egy korábbi változatáról is.
Táncsics – eredeti nevén Sztancsics – kiszabadításának folyamatát így foglalta össze: „Délután 1⁄2 5 órakor több oldalról azt az egybehangzó hírt kaptam, hogy Pestről máris egy hatalmas néptömeg indult a soraiból választott küldöttséggel az élén, hogy az említett államfogoly kiszabadítását megvalósítsa, s ezzel egy időben írásbeli értesítést kaptam a magyar királyi Helytartótanács elnökétől, Zichy gróftól, azon megjegyzéssel, hogy a Helytartótanács elhatározta Sztancsics biztos kezesség melletti szabadon bocsátását. Röviddel ezután, 5 óra felé a hírlelt küldöttség több ezer főnyi, többnyire az alsóbb osztályokból álló néptömeg kíséretében bevonult a várba, amely egy zászló alatt kiáltások közepette bevonult az Országházba, ahol a Helytartótanács ülését tartotta. Itt a tömeg a fallal körülvett udvarban várakozott, miközben vezetői az első emeleti ablakokból szóno- koltak, s valamennyi követelésük rövidesen történő teljesültét helyezték kilátásba. – Miután továbbá a tömegnek tudomására jutott, hogy Sztancsics államfogoly katonai őrizet alatt van, nagy része lakásom előtt gyűlt össze, hogy zajongva annak kiszolgáltatását követelje, ezzel egy időben őexcellenciája, Almásy Móric gróf és Török gróf mint a Helytartótanács küldöttei hozzám jöttek, hogy tőlem szóban annak szabadon engedését saját felelősségükre ismételten kérjék. Így nem állíthattam további akadályt ezen, az illetékes hatóságtól hivatalos úton érkezett felhívás kielégítése elé, s kiadtam a parancsot Sztancsics szabadon bocsátására, amely azonnal meg is történt, mire a néptömeg őt üdvrivalgással fogadta, s a vár utcáin emberek által húzott kocsin fáklyafény mellett diadalmenetben Pestre vitte, így este 1⁄2 8 óra körül Budán ismét helyreállt a rend, de a zajongás Pest különböző pontjain éjfélig folyvást tartott”.
Miután Buda és Pest ekkoriban többségében német ajkú, szükség volt a többnyelvű kommunikációra, illetve a helyi német polgárság megnyerésére is. A 12 pontot nemcsak magyarul, de németül is kinyomtatták Landerer nyomdájában, a demonstrálók pedig éppúgy felhívást intéztek a németekhez. A forradalmi eseményekről beszámolt Kléh István újságíró-bankár is, gondolatait A pesti forradalom története 1848-ban címmel tette közzé. Megemlékezéséből kiderült, hogy miközben Landerernél nyomtatták a 12 pontot, többen lelkesítő beszédeket tartottak. Jókai, Petőfi, Vasvári, Bulyovszki Gyula és Degré Alajos mellett pedig felszólalt egy magyar érzelmű, de német ajkú orvosnövendék is. Kerékgyártó Árpád művelődéstörténész 1874-es történelemkönyvéből megtudjuk azt is erről a diákról, hogy izraelita volt, s a magyarul szónoklók mellett többek közt ő beszélt németül a „záporesőben türelmetlenül várakozó néphöz”.
Akadt még ismertebb német származású forradalmár is: Irányi Dániel, aki a szepesi szász Halbschuh család tagjaként született 1822-ben, bölcseletet és jogot pedig még Eperjesen hallgatott. A reformkori liberalizmus hamar megérintette a Pestre kerülő ügyvédet, nevét 1842-ben magyarosította Irányira. A március 15-i eseményekben aktívan szerepet vállalt, a Landerernél tartott lelkesítő beszédét nemcsak magyarul, de németül is elmondta. Irányi később a Habsburg-ház trónfosztását, a köztársaság kikiáltását is szorgalmazta, Világos után kényszerűen távozott az országból. Míg itthon jelképesen kivégezték, ő Kossuth egyik közeli munkatársaként hirdette a magyar szabadságot.
Végül ő is kiegyezett a hatalommal, még ha csak részlegesen is: hazatért, tagja lett az országgyűlésnek, de az amnesztia feltételéül szabott hűségesküt nem volt hajlandó letenni. Élete végéig a függetlenség pártján maradt, ennek során olykor még Kossuthtal is szembekerült, temetésén a szintén függetlenségpárti Eötvös Károly mondott gyászbeszédet. Szavai nagy hatást gyakoroltak a hallgatóságra: „Egykor itt kellett hagynod hazádat s bujdosnod kellett, idegen földeken. Hamvaidat most már imádott hazád szent földje fogadja ölébe. Aludjál nyugodtan, de mi tovább küzdünk fáradhatatlanul. Küzdünk azért, hogy hazád független s nemzeted szabad legyen. Szabad és boldog, és dicsőséges és emlékedhez hálás és életedhez méltó.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/11. számának Budai Hang mellékletében jelent meg március 14-én.
