Villámok a Fellegvár fölött

Kaptam egy tollat Rolf Buddétól. A neve van rajta, és a város, ahol él. Glindének hívják a várost, Rolf Buddét meg Rolf Buddénak. Glinde Kaposvár testvérvárosa, Rolf Budde Glinde köztiszteletben álló polgára. Bürgervorsteher, ez a foglalkozása. Villámhárítónak fordítanám, kissé szabadon. Rolf Budde szabad ember. Más, szabad glindeiek fordulnak hozzá a problémáikkal, ő pedig tolmácsolja a polgármesternek a gondokat. Kivéve, ha szabadságra megy.

Rolf Budde most szabadságon van, én pedig Glindében. A város nevezetességeit mutogatja nekem, és csöndben szemerkél az eső. Egy régi vízimalom, egy templom, egy tájház és az önkéntes tűzoltóság. Na jó, ez most nem teljesen igaz. Valójában három éve jártam Glindében, ezúttal visszaemlékszem csak az útra, miközben tartok Kolozsvár felé. Ülök a vonaton, esőre áll, Csucsánál járunk, és a mozdonyduda kiugrasztja a völgyből a ködöt.

Glinde és Herr Budde arról a tollról jut eszembe, amellyel ezt a szöveget írom. Látják, megint nem mondok igazat. Igazából ennek a szövegnek csak a vázlatát írom azzal a tollal. Az a toll szürke, akár Budde úr kardigánja. A haja pedig hófehér. Mármint Rolf Buddénak. Rolf Budde ugyanis öreg. Elmeséli nekem, amikor Glindében vendégeskedem, hogy már a második világháború idején is élt. Akkor volt gyerek. Elmondja, hogy találtak egyszer a mezőn egy gránátot a társaival. Nem titkolja el azt sem, hogy a kezében robbant föl az a gránát, és levitte a hüvelykujját az egyik repesz. Szerencse, hogy nagyobb baj nem esett. Valami olyasmi, ami miatt nem lehetne most itt velem. Nevet. Rolf Budde szereti az életet. A vonatunk lassít, a sínek mellett gazos játszótér, a mérleghinta mellett sovány, barna ló legel. Gyűlnek fölöttünk a szürke fellegek.

Most, hogy a tollról így eszembe jutott, olyan, mintha itt ülne velem a vonaton Rolf Budde is. Mintha azt tudakolná, hogy zajlott-e akkor is háború, amikor én voltam gyerek. Nemigen. Talán csak mellettünk a délszláv, mondanám neki. Das stimmt, vágná rá, és bólintana. Azt kérdezném akkor tőle, Glindében élt-e már a Beatles hamburgi korszaka alatt (Glinde úgy húsz kilométer Hamburgtól, ezért érdekel), és a válasza az lenne, igen. Játszani is látta őket, kérdezném aztán, és nyugtáznám, hogy ismét igennel felel. Ez igen, mondanám, és elkerekednének a szemeim. McCartney volt a legjobb, folytatná, és mutatná, hogy emlékei szerint akkoriban hogy pengetett a basszusgitáros. Rolf Buddénak négy ujja van ugye, annyi, amennyi húr Paul McCartney hangszerén. Kétszer két sínpár pont.

Bámulok kifelé a vonatablakon. Erdős, sziklás részen, kőbányák és fűrésztelepek mellett döcögünk. Mintha fogyna a mozdonyból az erő. Esőcseppek tapadnak az üvegre – kíváncsi rágcsálószemek.

Arról érdeklődöm Budde úrtól, hogy ő is zenél-e esetleg, és azt mondja, pár éve hetente kétszer szintetizátorleckéket vesz, igen. A városháza alagsorában gyakorol. Jó egy kis időt a hangszerrel tölteni, ha elfogytak aznapra a panaszok. Megállunk most, Egeres-gyártelep. A kocsinkban ülő két tucat ember egyre türelmetlenebb. Dörög az ég és a masinisztán kívül mindenki siet. Jól jönne ide egy Bürgervorsteher szerintem. Egy hanza villámhárító. Egy hajóskapitány külsejű, segítőkész, kedélyes, kész ember, akinek a beszéde mint polgármesteri hivatal alagsorában a szintetizátorjáték, pont olyan dallamos. És Rolf Budde épp ilyen. Csakhogy ő nem utazik most igazából velünk, ezért a Varjúvárat sem láthatja Sztánánál, jobb kéz felől.

Az idő már rég nem röpül. Rolf Budde Glindében hallgatja alighanem a panaszosokat, de a mélyföldszinten járnak már talán a gondolatai, ahova magával viszi az I Am the Walrus kottáját majd, és megpróbálja szintetizátoron eljátszani a basszusfutamot, és ha elvéti, kezdi akkor elölről, megint, ahogy elégedetlen glindei az elrontott panaszlevelet, a toll viszont, amelyre a neve van felírva, lassan kifogy, és elfogy az út is Kolozsvárig, de olyan lassan halad addigra velünk a vonat, hogy az állomáson nem is kell szinte már lassítania, és fent felejtem a vagonban a tollat és a papírt, és villámok cikáznak, ahogy leszállok, a Fellegvár fölött, és a szerelvény egyre csak távolodik Glindétől, ahogy Brassó felé kifut. Rajta meg Rolf Budde, tollon és papíron is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!