Ötven évvel ezelőtt, Buda, Pest és Óbuda egyesítésének centenáriumára újították fel és korszerűsítették a budai Váralagutat. Egy kép anatómiája.
A budai Váralagút rekonstrukciója
A munkálatok sok vitát váltottak ki a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságában. Többen kétségbe vonták, hogy szükséges-e egyáltalán belevágni a munkába, és a várható forgalomkorlátozást is aggályok kísérték. A felújítást azonban nem lehetett tovább halasztgatni, mert a rossz szigetelés és a sorozatos beázások miatt az átjáró már nagyon rossz állapotban volt. A víztelenítő munkák mellett a belső szerkezetre ekkor került fel az a csehszlovák gyártmányú, különleges üvegmozaik, amelynek nagy része ma is látható. A 88 százalékban fehér, 12 százalékban kék színű, kétszer két centiméteres csempékből álló burkolat miatt az alagutat sokan nevezték akkoriban „az ország legnagyobb fürdőszobájának”. Nemcsak a világítást cserélték le – a korszerű nátriumgőzös lámpák sokkal jobban bevilágították az átjárót –, de a Rákosi-címert is felváltotta a kapun az 1957-ben bevezetett Kádár-címer. Az eredeti tervek szerint a beruházás részeként a Clark Ádám teret is felújították volna, de erre a fővárosnak már nem volt pénze. Bár az elmúlt három évben a Lánchidat teljes körűen felújították, az alagúthoz az elmúlt fél évszázadban nem nyúltak hozzá – érdemben.
Hollywood és a szocializmus
„Az Átvételi Bizottság feladata, hogy műsorpolitikánknak megfelelően politikailag hasznos, szórakoztató és gyönyörködtető külföldi filmek átvétele, bemutatása felől döntsön” – 1952-ben így foglalták össze az akkor életre hívott Filmátvételi Bizottság alapfeladatát. A szovjet, jugoszláv, csehszlovák és lengyel filmek mellett – melyek javarészt veszteséggel futottak – a mozik műsorán idővel nyugati – francia, olasz, angol, illetve nyugat-német alkotások is megjelentek, a közönség ugyanis egyre nyilvánvalóbban vágyott a szórakoztatásra. Ezt figyelembe véve a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatósága által 1972-ben megfogalmazott új irányelv szerint „a magyar filmforgalmazás legfontosabb feladata az ideológiai, politikai és kulturális fejlődés elősegítése és színvonalas szórakoztatás biztosítása a megfelelő alkotások bemutatásával.” A hetvenes évekre jelentősen megnőtt az átvett amerikai filmek száma is, volt, hogy egy évben húsz hollywoodi produkció is vászonra került. A külföldi fesztiválokról és filmvásárokról származó alkotások bemutathatóságát a bizottság tagjai vitatták meg első körben, amit a hatalom csak igazán rendhagyó esetben bírált felül, de így is évek teltek el, mire egy nyugati film a magyar mozikba került – ebben szerepet játszott az is, hogy a régebben bemutatott alkotásokat jóval olcsóbban lehetett megszerezni. A képen látható Törvénysértő seriff (angol címén I walk the line) című neo noirt, melyet 1970-ben mutattak be Gregory Peck főszereplésével a tengerentúlon, három év csúszással láthatta a magyar közönség.
A bőrünk őre
A szépségipar a szocialista Magyarországon hosszú időn át meglehetősen szűk keretek között vegetálhatott: a kor asszonyai csupán a keleti blokkból érkező kencékkel és a hazai Caola termékeivel ápolhatták bőrüket. A rendszer puhulásával a kozmetikai piacra is egyre inkább bejutottak a nyugati áruk. Szükség volt viszont egy megbízható minőségű magyar márkára is: így született meg a Fabulon a hetvenes évek elején, amit a Kőbányai Gyógyszergyár – a mai Richter Gedeon Nyrt. elődje – fejlesztett ki. A Fabulon volt az első, ami akkoriban erőteljes marketinget kapott, elég csak a Kálvin téri tűzfalról letekintő Pataki Ági-mozaikra – Erdély Miklós csodás munkája, amit 2000 óta egy raktárban, ládákba zárva őriznek – gondolni, vagy a fülbemászó reklámszlogenekre, hisz a Fabulont valóban használta mindenki: nyakra, főre. A kozmetikai család eleinte arckrémeket, naptejeket kínált nők számára, de idővel a paletta gyermek, tini és férfi bőrápolási termékekkel bővült, 1987-ben pedig piacra dobták a márka luxusváltozatát, a Fabulissimót. Ráadásul a keleti blokkon túlra is eljutottak: egy időben Angliában, Norvégiában és Finnországban is lehetett kapni a magyar piperét.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/35. számában, az Időgép mellékletben jelent meg szeptember 1-jén.
