Előbújni Platón barlangjából

„A dolgok általunk kialakított rendje körös-körül mindenben megváltozott.”

Ez a nyitó mondata Chaim Potok (1929–2002) Az ígéret című regényének, amelyben az amerikai rabbi-író azt a problémát választotta témájául, amelyet szinte minden munkájában feszeget: vagyis az Egyesült Államokban élő zsidóság egyes irányzatai között jelen lévő feszültség, valamint e közösségek, és az őket körülölelő, változó világ közt még látványosabban s mélyebben húzódó ellentét kérdését. Chaim Potok szereplői a hagyományaikhoz ragaszkodó modern ortodoxok, s a náluk jóval inkább befelé, a saját világukba forduló, életüket szigorúan a Tóra és Talmud szerint élő chaszidok, akiket a szekularizált, számukra alapvetően idegen külvilág folyton erkölcsi döntéshelyzetek elé állít, hol meggyőződéseiket téve próbára, hol pedig olyan helyzeteket teremtve, melyek belső bizonyosságaik átírásával fenyegetnek.

A lélektani rezdüléseket rendkívül emberien és őszintén megrajzoló Potok köteteiben a történetek ugyan egyediek, de azt gondolom, a filozófiai mondanivaló, az írói munkásság üzenete mégis egyetemes, amelynek az egyes emberre máig ható érvényét kívánja ez az esszé bemutatni. Ha ugyanis kihúzzuk a szubjektivitás éles fogát, s megkísérlünk objektíven tekinteni a minket érintő globális változásokra, akkor az ötven évvel ezelőtt íródott regény lapjain jelen világunk folyamataira ismerhetünk rá, és a bennünk sokszor dúló belső harc színterét láthatjuk viszont.

A XXI. század embere annak lehet szemtanúja, hogy Európa sokat emlegetett zsidó-keresztyén gyökerekből táplálkozó, s a két vallás örökségén nyugvó kulturális talajának humuszát már nem a tórai Tíz Ige, valamint a krisztusi szeretetparancs alkotja. Ez a talajszerkezet mára felhígult, zavarossá vált, keveredik benne az egyén mindenhatósága, az önmegvalósítás mítosza, a végleteket kergető hedonizmus, a szexualitás és a párkapcsolat misztifikálása, a pillanatnak – és nem a pillanatban – való élés. Az ember tudatát számtalan irányból érkező szirénhangok késztetik gyakran végső megadásra: sokan menekülnek az önpusztítás különböző formáiba, vagy válnak súlyos függőségek áldozataivá. Ugyanakkor az ember által írt történelemben még soha nem volt ilyen fokú életintenzitás, egyszersmind magának az életnek ekkora mértékű felmagasztalása, eszményítése.

Emberek tömegei tekintik tulajdonképpen önmagában való célnak saját életüket, és élnek egyik napról a másikra.

A nyugati civilizáció a technológiai-jóléti robbanás hatására sokkal inkább élvezői, mint fogyasztói társadalommá lett, azzal az apró hibával, hogy a mesterséges vágykeltés, és az ebbe belehergelt emberek valódi lehetőségei között sokszor óriási szakadék tátong.

Mindenesetre ez az élvezői társadalom kitermeli a homo deus, a magát istenné koronázó ember világát, ahol az egyén belső azonosulását, harmóniáját csendben ellopó egó számára öntudatpótló eszközök, identitáskölcsönző pótlékok – hatalom, pénz, vagyon, vagy az ezekre alapozott élményalapú élet – nyújtanak illuzórikus kapaszkodókat.

Emberek sokasága válik észrevétlenül tökéletes fogyasztóvá, a gazdaságot remekül mozgató fogaskerékké, a munkahelyén megbízhatóan teljesítő géppé, akiknek a technikai vívmányok, és az émelyítő perspektívák ellenére állandó elégedetlenségben telik hideg büszkeségben megélt, száraz élete.

Globális szemmel követve sem látni azt pontosan, hogy a talaját vesztett Nyugat hová fog megérkezni ezzel az irgalmatlan technológiai tempóval, s a rendkívüli információs átalakulás közepette képes lesz-e hidat verni tegnap és holnap közé.

Mindenesetre olyan, a tanulási időtől szinte teljesen megfosztott korban élünk, amikor titkaink eltűntek, misztériumaink megszűntek, szentségeink megfakultak.

Párhuzamos, leegyszerűsített valóságokban találjuk magunkat, ahol sokszor tapasztaljuk, hogy a sötétség is képes megvakítani az embereket. Hozzászokunk, vagy hozzászoktatnak bennünket mindenhez, állandóságot csak a folyton közelítő, válságot jelző hullámok jelentenek, amire nem vagyunk képesek válaszokat adni, hiszen szilárd értékrend, hagyománytisztelet, biztos fogódzkodók híján kibillentünk középpontunkból.

A politika ennek a keretnek a szétzilálódását a világon mindenhol észleli, és kihasználja;

a politikai kommunikáció mára az emberi tudattalan idomárjává vált, amely a legalapvetőbb emberi ösztönök – mint a biztonságra való vágy, vagy az idegentől való félelem – folyamatos ingerlésével megbonthatja, meggyengítheti a demokratikus intézményrendszert.

A politikusokat bizonyos szempontból hiába hibáztatjuk, elvégre a profi politikus csupán mindig teszi a dolgát, és meglovagolja az idők szellemét; választásaink pedig pontosan jelzik, milyen emberek vagyunk, s hol tart a társadalmunk. Napjainkra a politikai meggyőződés ráadásul egyenlővé vált az előítéletek és elfogultságok közös, zárt halmazával, ahol ha valamely politikai erő váradalmaink húrján játszva képes – a sokszor éppen általa mesterségesen életre hívott – egyszerű, lebutított tömegigényt kiszolgálni, akkor komoly politikai támogatottságot élvezhet.

Hazánk helyzete e téren speciális, mivel a „politikacsinálás” itthon mindig az elit projektje volt és maradt, amiből mind az egyén, mind a hagyományosan erőtlen civil társadalom kimaradt.

Utóbbi erejének – a csekély történelmi demokratikus tapasztalat ellenére – némi szárba szökkenésére ugyan nyílt volna mód 1990 után, de visszatekintve kijelenthető, hogy aktív, cselekvő, nem pártpolitikai célokat szolgáló (állam)polgári (jog)tudat kifejlődésének ösztönzésére, illetve ennek megerősítésére nem történt erőteljes kísérlet. Márpedig, ahogyan jogismeret hiánya esetén a jog, úgy polgári öntudat hiányában a polgári társadalom sem tud egészségesen kifejlődni.

A harminc éve lezajlott rendszerváltás erősen korrodálódott, maradék hitelessége végül megítélésem szerint 2006-ban veszett el végérvényesen, az akkori történésekre adott hatalmi reakciók, a konzekvenciák levonásának elmaradása okán. Ilyen körülmények között jutottunk el 2010-ig, amikor az ajtók tágra nyíltak, az új kormánytöbbség pedig megerőltetés nélkül léphetett be rajtuk.

S mivel a következmények nélküli ország rendkívül atomizálódott társadalmának a rendszerváltás utáni demokratikus elit „elfelejtette” kifejteni a szabadságjogok, a hatalommegosztás, a polgári értékek (pozitív) mibenlétét, nem meglepő, ha a magyar társadalom természetesen ma sem állít semmilyen akadályt a politika – a demokráciával sokak szerint össze nem egyeztethető – hatalmi törekvéseivel szemben. Máig hiányzik ugyanis az autonóm, gondolkodó, méltányos párbeszédre képes, a döntéseiért felelősséget vállalni tudó, a világot formálni szándékozó, kiművelt emberfők kritikus sokasága, akik a civil gondolat jegyében markáns kontrollt gyakorolhatnának a közhatalom működésének mikéntje, illetve a hatalomgyakorlás módja kapcsán. Ha körbetekintünk, társadalmunkban sok esetben ma is beletörődő sodródást, süket és vak csendet észlelhetünk, de ne feledjük,

egy jól teljesítő polgári demokrácia működéséhez és működtetéséhez elsősorban öntudatos, a tágabb közösségért elkötelezett polgárokra és fejlett, plurális környezetre van szükség.

Hazánk mindezt nem tudta önmagából kitermelni, s láthatóan nem képes kiverekedni magát önnön platóni barlangjából, sőt néha mintha két kézzel kapaszkodna az árnyékok, torzítások látszatvalóságába. E dilemma kapcsán kanyarodhatunk vissza Potok könyvbeli hőseihez, akik a világ által okozott lelki-fizikai földrengések kivédését végső soron szilárd, folyamatosan ápolt és őrzött hitbeli identitásuknak köszönhetik, amely egyidejűleg olyan közösségi identitás is, amelyből sikeres élet táplálkozhat. A szereplők rendelkeznek ugyanis egyfajta mentális érettséggel, a személyiségnek bizonyos fokú árnyaltságával, és az önismeret azon szintjével, amely feltétel nélküli hitük által szilárd értékbázist teremt számukra.

A hangsúly tehát rajtunk, főszereplőkön, azaz mindig az egyes egyénen van, aki önazonos emberként a radikális individualizmus helyett a közösség-központúság irányába fordul, s megkísérli feltérképezni, majd meghaladni saját gyengéit, mielőtt azok kihasználhatóvá válnának. Nem kérdés, ma mekkora erőfeszítést jelent megmaradni önmagunknak. Mégis, lelkileg kiegyenesedve, életünk mértékegységét – ki-ki talán éppen keresztyén hitében – megtalálva őriznünk kell azt a bizonyos lángot, hiszen az önmagán túlmutatva nemcsak fényt teremt a sötétségben, de általa az árnyalatok is jobban kirajzolódnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!