A címbéli mondatot a Népszava azon cikke „ihlette”, amiben a napilap arról számolt be, hogy milyen kritikus helyzet alakult ki a Péterfy Sándor utcai kórházban. Érdemes a cikket elolvasni, de a lényege összefoglalható abban, hogy olyasmi a szituáció, mintha az intézmény háborús, vagy pandémiás nyomás alatt állna. És igen: a legrosszabb forgatókönyvet, az összeomlást ugyan sikerült elkerülni a Péterfyben, de ettől még nincs okunk megnyugodni. Ugyanis minden attól függ, hogy miként gondolkozunk az összeomlásról. Ha egy pillanatként fogjuk fel, mint mondjuk azt a bizonyos, sokszor emlegetett „koppanást a medence alján”, akkor persze elmondhatjuk, hogy itt azért még nem tartunk.
Ám ha úgy tekintünk rá, mint egy folyamatra, egy lefele tartó spirálra, akkor bőven van okunk az aggodalomra. A magyar egészségügyi rendszer ugyanis valahogy úgy él a jelen magyarságának kollektív emlékezetében, hogy „ó, hát az már régen is nagyon rossz volt”. De amikor valaki a saját bőrén tapasztalja meg a kórházakban, rendelőkben uralkodó állapotokat, akkor jön a felismerés: hogy igazából tényleg nagyon rossz az egészségügy helyzete. Talán rosszabb is, mint amilyennek gondolta. Itt most nem arra célzok, hogy manapság is egy tojás-két zsemle a kórházi reggeli, hanem hogy valóban hat órát kell várni egy sürgősségin.
Nem véletlen hagytam el az előző mondatból már a „rendszer” szót: az egészség ma Magyarországon ugyanis már valóban legfeljebb ügy csupán. Egyrészt a beteg ügye, aki jobban teszi, ha egészséges marad, és nem megy kórházba. Komolyan, nem viccelek. Vagy ha teheti, akkor a magánellátást választja, annak ellenére, hogy fizet adót. Másrészről viszont az egészség a kórházakban, rendelőkben dolgozóknak az ügye. Több is ez már ügynél, esetükben egyáltalán nem kell félni a nagy szavaktól, nyugodtan használhatjuk mindenféle kurziválás és idézőjel nélkül a hősies helytállás kifejezést. Tudom, hogy miről beszélek: jó hónapja közel egy hétig voltam kórházban (egyébként nem a Péterfyben) és valahogy nem láttam azt, hogy az ott látott problémák nyolcvan százalékán hogyan segített volna a Takács Péter egészségügyi államtitkár által emlegetett Excell-táblázat.
Ez nulladik lépésnek is kevés ahhoz, hogy az állam jó és hatékony rendszerré szervezze az egészség ügyét, amire egyébként lett volna tizenhárom éve. És ebben volt egy állítólagos aranykor is, úgyhogy nem lehet kifogásként emlegetni sem Brüsszelt, sem Sorost. Gyurcsányt meg aztán végképp nem: pont az ő kormányának egészségügyi koncepciója, vagyis annak népszavazásos elutasítása volt az, amivel az Orbán-pártok megalapozták a nemzeti együttműködés rendszerét. Hogy abban aztán létrehozzanak egy olyan egészségügyet, (és oktatást) ami aztán sokkal álságosabb, kaotikusabb és összességében rosszabb lett, mint amiről Gyurcsányék egyáltalán csak ötletelni merészeltek.
