Megnéztem, hisz hazafias kötelességem volt. Úgy adta ki, hogy kisteremben, angol felirattal – hülyén hangzik elsőre –, de mivel nem csak magyar anyanyelvű nézők kíváncsiak a Most vagy soha! című filmre, így létezik ez a lehetőség is. Éltünk vele. Mi ketten, plusz hat külhoni. Soha kényelmesebb moziélményt.
Ám ez csupán a logisztika, a hangos felszín, nézzük a mélyt. Nem sírtam, nem tapsoltam állva, ellenben lestem az órámat, mert szerintem dramaturgiailag értelmetlenül hosszú. A mélypont a pontonhídon dalolva menetelő ős Békemenet, ott úgy éreztem, mintha az 50-es években moziznék, és Soós Imrét kerestem a tömegben, de Petőfi Pilvaxban elmondott Nemzeti dalába beleborzongtam. Megfogott. Megvett. A mindig, minden helyzetben gyereket csinálni akaró Vasvári még annál is kínosabb, a Petőfire kihegyezett „Szökevény” sztori űbersok, a helyszínek korabelisége fantasztikus, Szente Vajk poénjai szánalmasan erőltetettek, mily meglepő, a képi világ abszolút okés, szóval lehetett volna ez jó is, de nem lett az. Szerintem. Szerintem tehát tényleg meg kell nézni, lehetőleg nem kötelező moziként a szülők pénzéből, ellenben csak úgy szabad beülni, hogy elcsitítjuk magunkban a jobbról-balról berögződéseket.
Nem kurzusfilm, mert azt a Fidesz minden másodpercéből tudjuk, hogy kiválasztott nép vagyunk, magunk vagyunk, különlegesek és mindig győzünk. És nem jó akciófilm, mert a történelmet sehogy se lehet Bruce Willisbe hajlítani. Szimplán elszalasztott, de legalább drága lehetőség. Mint az elmúlt tizenöt évünk.
Iratkozzon fel reggeli hírlevelünkre, melyben az elmúlt 24 óra és az előttünk álló nap legfontosabb híreit gyűjtjük csokorba, ráadásképp elolvashatja napindító közéleti jegyzetünket, a koffeint. Pár perc az egész, és tájékozottan, felvértezve kezdheti napját!
