Vajon milyen lehet majd száz év múlva egy „elfeledett íróink” kötetet olvasni? Benne mindazokkal, akik ma mindennapjaink részét képezik. Jól ismert vád persze, hogy valakire az utókor már nem fog emlékezni. Csak hát ez sosem igazságosság alapján dől el. Nem is beszélve arról, ki mit tekint igazságosnak. László Ferenc kötetéből, a Honi bestiáriumból nagyszerűen kiderül ez. Korábban a Magyar Narancs közölte a szerző cikkeit elsüllyedt költőkről, írókról, vagy épp konferansziékről és humoristákról, minthogy a kabaré világa különösen közel áll hozzá. Ismerjük ma még Darvas Szilárdot, Abody Bélát vagy Kellér Dezsőt? Mit tudunk róluk?
A Ludas Matyi-alapító Gábor Andor gúnyosan támadta azzal az íróból kormánypolitikussá lett Pekár Gyulát: „ne sírjon, Gyula bácsi, én tudom, hogy maga szeretne, csak nem tud, de kérem szépen, jön ez a büdös Utókor, és csak azt kérdi, hogy a Gyula bácsi tudott-e?” László Ferenc joggal mutat rá: mintha ez az utókor gondban lenne azzal is, mit kezdjen Gábor Andorral. „Ezzel a bámulatosan tehetséges, több műfajban is remeklő, ám zavaróan elvörösödött íróval”. A szerző kisesszéiből világosan kiderül viszont, Gábor Andor juthatott volna erre a sorsra másféle befejezéssel is. Mint, mondjuk, ahogy Határ Győzőnél láthatjuk. Kevesen olvassák ma, pedig ő tényleg nem adta el magát, művei színvonalában sem kételkedhetünk. Igaz ugyanakkor, hogy olyan összetett műveket írt, és olyan szédítő tempóban alkotott, hogy gyakran még saját kedvelői sem sűrűn forgatták. Ironikusan utal erre a szerző: „sokan rajongtak érte, s néhányan még a könyveit is elolvasták.” Tudta maga Határ is, hogy népszerűsége erősen összefügg korábbi kiszorítottságával, disztópikus-szatirikus remekművei pedig nem könnyű olvasnivalók. És akkor mit gondoljunk az egykori kritikusvezér Gyulai Pálról, vagy a későbbi írófejedelem Herczeg Ferencről?
Ha a száz év múlva megjelenő kötet a kezünkbe kerülne, bizonyára mi lepődnénk meg a legjobban, ki mindenkit fognak elfelejteni. Csak az a kérdés, lesznek-e majd akkor is olyanok, akik felhívják a figyelmet a hasonló alkotókra. László Ferenc nemcsak biztos kézzel válogat, ami az érdekes életutakat illeti, de lelkiismeretesen el is olvas mindent, áttekintést adva letűnt életművekről. Nem könnyű műfaj ez, újságcikknyi terjedelemben feldolgozni egy teljes pályát. Könnyen kimaradhatnak fontos dolgok. A teljesség igénye persze itt sem lehet meg, viszont a szerző értékítélete pontosnak tűnik. Érdemes is hallgatnunk rá, ha az a kérdés, mi állta ki az idő próbáját Eötvös Károly, Fehér Klára vagy Galsai Pongrác művei közül.
Az értékelések mellett kellő súlyt kap az anekdotázás, a motivációk keresése, ahogy a politikai-társadalmi körülmények tisztázása is. Ami egyedül zavaró lehet, mikor a szerző túlzottan kimódoltan fogalmaz: „értő jó barát Kabdebó Lórántnak mesélve-mesketélve”, „ez volt légyen ugyanis a bujdosó írófejedelem eredeti vezeték- és keresztneve”. Mindenesetre el tudnék még olvasni harminchárom másik alkotóról is hasonló írást a szerzőtől. Mennyi minden derülhetne ki még a XX. századról az elfeledett pályák alapján?
László Ferenc: Honi bestiárium, Jaffa Kiadó, 2022, 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/27. számában jelent meg július 7-én.
