Bemutatkozó kötete, a Kéz a levegőben elején szögezte le Kállay Eszter: „A verseket sosem egyedül írjuk. Mindenben, amit írunk, mások munkája és a másokkal való interakció is jelen van.” Pontosan állhat mindez a Vérehulló fecskefűre is. A szerző második verseskönyve nagyrészt konceptkötet, az anyasággá válás tapasztalatait gyűjti egybe. Kiérleltebb, átgondoltabb munka ebből a szempontból, mint amilyen az ígéretes bemutatkozás volt. A szó szoros értelmében igaz rá, hogy nem volt elég egymaga a versek születéséhez.
A szövegekben megjelenik annak nyomasztó, egyben csodálatos tapasztalata, hogy egy új életet hordoz magában, nincs egyedül: „az álmokra reggel csak homályosan / emlékszem, volt bennük végtelenség, kamaszkori helyszínek, / egy fájó igazság. te is láttad őket?” Befelé figyelne a versek elbeszélője, miközben visszatérően a külvilág felől érkező elvárásokat tapasztalja. Ahogy pedig megkettőződik a gyerek által, úgy tűnik el szép lassan, válik hol végtelenül magányossá, máskor testének őrzőjévé. Ahogy azt a kötetcímadóban olvassuk: „odaláncoltattam magam a kórházi ágyhoz, és mondtam, hogy a lelkem / csomó, / a testem máshoz tartozik, de hiányzik a nap minden percében, / hogy gondoskodó gép egy batyuba kötve.”
A legerősebb talán épp ennek, a test közösségivé tételének megírása, felpanaszolása lesz. Miért érzi hirtelen mindenki, hogy – akár csak aggodalmas tanácsukkal – beleszólásuk van, hogyan érdemes élnie az életét? A világ közben a várandósság alakulásával egyre inkább a legszűkebb környezetre korlátozódik. A gyerek születésével pedig értelemszerűen így marad: nehéz távolabb tekinteni a kanapé–ágy–kisszoba háromszögtől. Épp úgy, ahogy a testben növekszik a gyerek, fogy a mozgástér, egyre inkább betölti anya és kicsi is a rendelkezésre álló teret: „az otthon tere szűkül, csomósodik benne a harag. / már kinőtte a lakást, de mégis maradok. / a testem közügy, / nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki. / mindenki megnéz, és esküszik, hogy / fiú lesz, hogy éjjel fog megindulni, / hogy sok tejem lesz, hogy nem lesz / elég.”
Mindezekkel együtt a kötet legerősebb verse mégis az utolsó szakaszban, a koncepciótól némiképp elütő versek között található. A Tera akár egy megrázó kisjátékfilm története is lehetne: a nagymama izgatottan várja haza unokáját, mindenféle aprósággal készül. A szerepek mégis egyszeriben változnak, és ő lesz a halkszavú, míg a másik mindenfélét kérdez, szeretné megérteni őt. Legalábbis ő azt hinné, a kényelmetlen kérdések segítségével juthat közelebb. Beszéltek-e egymással valaha menstruációról, gyereknevelésről, női sorsról? Ilyenekről faggatná az unoka, de a nagymama nem tud mit mondani: nem tudja, nem emlékszik, nem szoktak ők ilyenekben vájkálni. „Tera néni a hajnalról szeretne mesélni, amikor az ágya köré gyűlnek / a cikázó fénypontok, az / emlékezet vakfoltjai, hogy mennyire magányos, / hogy a vérnyomása / ingadozásának ritmusára / egyre nagyobbra nőnek, terjeszkednek a fényes foltok, / mielőtt elájul egy ismerős fénytörésben. Órákkal később arra tér / magához, / hogy nem kereste senki.”
A vers alapján csak sürgetni tudjuk, hogy az amúgy nagyszerű költőtől a harmadik megjelenés ezúttal egy novelláskötet legyen.
Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű. Magvető, 2023. 2999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/9. számában jelent meg március 1-jén.
