Kik voltak a mecseki láthatatlanok? A megkérdezett pécsiek többsége tudja a választ. Leginkább a fiatalok maradnak adósaink a felelettel. Egy országos felmérés feltehetően sokkal rosszabb eredményt produkálna, nem a lakosság hibájából. Sokáig fogalmunk sem lehetett róluk, még az 1956-os forradalom eseményeit ismerők sem hallhattak a Mecsekben a benyomuló szovjet túlerővel szemben közel két héten át eredményes partizánharcot vívó helyi fiatalokról.
Történetük nemcsak dokumentum-, de játékfilmbe illő is. Az irreguláris forradalmi csapatokat egy volt ludovikás tiszt, Kubicza János szervezte szabályos rajokba. A fedőnevén a partizánok között Bélaként szereplő Kubicza gyerekkora óta járta a hegyet, jól ismerte minden pontját, tudta, hová érdemes elbújni, honnan kell rajtaütésszerűen támadni az ellenséget. November 4-én, amikor elkezdődött a Forgószél hadművelet, és Moszkva megindította ellenünk a Vörös Hadsereget, küldöttség kérte föl, hogy segítsen a Mecsekbe felszivárgóknak (legalább ezren, a legsűrűbb időszakban kétezren is voltak) a harcban.
Rövid gondolkozás után igent mondott, magához vette pisztolyát, katonai térképeit, majd elindult a hegyre. A nehézfegyverrel felvonuló megszállókkal szemben a tankokkal megközelíthetetlen apró hegyi faluban, Vágotpusztán rendezte be a főhadiszállást. A mecseki láthatatlanok (a kádári propaganda nevezte el így őket a maga szempontjából nem túl szerencsésen, hiszen a romantikus atmoszférájú szókapcsolat nyomán sokkal inkább a találékonysággal vegyes bátorság juthat eszünkbe, mint valamiféle „hegyi ellenforradalmárok” gyülekezete) számtalan alkalommal visszafordították a szovjet tankokat, a pufajkásokat szállító teherautókat, sőt a pécsi szovjet parancsnok tankját is kilőtték.
November 16-án, amikor a nyugatról érkező segítség illúziója végképp szertefoszlott, Kubicza gyűlést hívott össze Vágotpusztára, és a harcolókat, miután felmentette esküjük alól, menekülésre biztatta. A legnagyobb csapat élére maga állt. Hosszas menetelés után – előbb az osztrák határt vették célba, ám azt akkor már lezárták – a jeges Dráván keltek át a titói Jugoszláviába, ahol újabb megpróbáltatások, éhezés, internálás várt rájuk a gerovói, még a nácik által felállított volt koncentrációs táborban. Háromnegyed évnyi várakozás után indulhattak Nyugatra. Az egykori parancsnok már ott készítette el rajzos visszaemlékezéseit. Egyik beosztottja, Tésenyi Ferenc pedig a jugoszláv fogságban írta meg naplóját a harcokról, internálásukról.
A két kordokumentum szerencsére fennmaradt, s forrásként szolgált Cs. Nagy Sándor dokumentumfilmjéhez. Az alkotás középpontjában három, a harcokban egykor részt vett férfi áll. Őket újságíró kollégánk, Sashegyi Zsófia találta meg, a mecseki láthatatlanokról szóló cikkei a régi Magyar Nemzet szombati Magazinjában láttak napvilágot. A három forradalmár hosszú idő után idehaza találkozott először. Cs. Nagy Sándor kamerája végigköveti, ahogy bejárva az egykori pécsi és Mecsek-beli helyszíneket felelevenítik a múltat, ahogy a hegyre felvonuló szovjet tankoszlopot Molotov-koktélokkal visszafordították; beszélgetéseiket a régi dokumentumokon túl animációs grafikák egészítik ki.
Lumpenelemek, bűnözők – írta a kádári sajtó a Mecsekben küzdőkről. A hazug propagandát meggyőzően cáfolja a három férfi későbbi élete: Tésenyi Ferenc fogorvos lett Svájcban, az ausztráliai vendéglős, Farkas József évekkel ezelőtt hazatért, és panziót nyitott a Balaton-felvidéken. A Berlinben élő Lux Antal pedig világszerte elismert képzőművész.
A megrendítően szép film a sokszor feledett 1956-os forradalom atmoszféráját hozza közénk. Megérdemelné, hogy a hazai nagy tévéállomások is mielőbb műsorra tűzzék.
Láthatatlanok. Magyar dokumentumfilm, 2021. Rendező: Cs. Nagy Sándor
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/13. számában jelent meg március 25-én.
