Attenborough megírta a saját nekrológját – mondtam ki félhangosan, amikor kezembe vettem a világ leghíresebb természetfilmesének Egy élet a bolygónkon című legutóbbi (remélem, nem utolsó) könyvét. Tudom, ez morbid gondolat, de a könyvben mégis úgy tekint vissza Sir David saját 94 évére, illetve a Föld ez idő alatt végbement elszomorító leromlására, mintha befejezettnek tekintené az életművet, és ezzel a kötettel adná át a stafétát az utána következő nemzedékeknek.
A könyv Attenborough azonos című filmje kísérőjéül íródott, amely a Netflixen látható. A címében szereplő élet szó a szerző fő művére, a földi élet különböző aspektusairól szóló természetfilmsorozat-sorozatra (Élet a Földön, Az élő bolygó, Az élet megpróbáltatásai...) utal. De mostanra a filmes végleg elhagyta a földi élővilág érdekességeinek bemutatását, és minden megmaradt – egy II. Erzsébetnél mindössze 17 nappal fiatalabb férfihoz képest bámulatosan sok – erejét az ökológiai krízis tudatosításának szenteli.
Nehéz ebben a témában érdekeset alkotni, mert hiába utódaink puszta létét fenyegeti veszély, a nap mint nap sorjázó szörnyű hírek már érzéketlenítettek sok embert. Ha valaki, akkor Attenborough képes feltüzelni, cselekvésre késztetni az embereket, ezt bizonyította már A kék bolygó című sorozatával is, ami a tengerben úszó műanyaghegyek okozta katasztrófára hívta fel a figyelmet.
Az Egy élet a bolygónkon szerkezete a legkomplexebb a szerző egész életművében. A történetet a csernobili atomerőmű-baleset és a kitelepített Pripjaty városban játszódó jelenetek foglalják keretbe. Ezt egyesek talán közhelyesnek tarthatják, hiszen az utóbbi években a még mindig sugárzó település egész intenzív turistaforgalmat bonyolít, és minden újságíró, aki megrázó riportot akar készíteni az ember önpusztító természetéről, de nincs sok ötlete, végül Pripjatyban köt ki.
Csernobil Attenborough-nál azonban furcsamód a reményt testesíti meg. Annak reményét, hogy a természet helyreállítható, a világ visszavadítható. Amikor több száz oldallal később, már a könyv vége felé újra felbukkan Pripjaty, az ember hiányában újra magára talált élővilág kerül a fókuszba.
Ezen a kereten belül a könyv újabb és újabb rétegekre bomlik. Az első fele Attenborough életéből vett pillanatképek segítségével követi végig, hogy a földi ökoszisztéma hogyan alakult át, hogyan került az összeomlás küszöbére 1937-től napjainkig. Majd ezt a gondolatmenetet viszi tovább, és előrejelzést ad a következő évtizedekre, amelyek, ha a jelenlegi trendekben és legfőképpen hozzáállásunkban nem következik be gyökeres változás (és talán még akkor is), nagyon sötét jövőt tartogatnak.
De itt nem áll meg, hanem kiutat ajánl, egy olyan világot, amelyet ő már egészen biztosan nem fog látni, ám minden tapasztalata ellenére hisz abban, hogy eljöhet. Ehhez a világhoz a mindenki által jól ismert, de a tettek szintjén sokakat mégsem érdeklő lépéseken keresztül vezetne az út. Megújuló energiaforrásokra kéne áttérni, abba kell hagyni a természet rombolását és így tovább. Nem állíthatjuk, hogy Attenborough bármi újat mond azoknak, akik nem egy kő alatt éltek eddig, és minimálisan tudatában vannak az egyre súlyosbodó ökológiai krízisnek. Mégis ő az az ember, aki nem halhat meg anélkül, hogy végrendeleteként ezt még egyszer ne próbálná átadni nekünk.
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon. Ford.: Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, 2020. 4490 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
