Az ezredforduló két legikonikusabb filmje kétségkívül a Chuck Palahniuk regényéből készült Harcosok klubja és a Mátrix. Az előbbi még ma is aktuális mondandójával, míg utóbbi a különleges effektjeivel és komplex filozófiájával több generáció számára is alapvetés. Hogy mennyire volt képes magába szippantani a Mátrix, nincs még egy film, amit annyiszor láttam moziban, mint azt: összesen huszonhatszor! Akadt olyan, hogy ki akartak zavarni a teremből egy cimborámmal, mert előre mondtuk a szöveget. S ugyan immár több mint 20 év is eltelt azóta, hogy bemutatták, ma is épp oly élvezetes visszanézni ezeket az 1999-es remekműveket, s nem csak azért, mert sokan az elveszett ifjúságukat élik át velük újra.
A Mátrix 2003-ban érkező két további epizódja, az Újratöltve és a Forradalmak ugyan több kritikát is kapott, ám a trilógia ettől függetlenül kész egész. Elindult valahonnan és véget ért úgy, hogy a történet tulajdonképpen lezárult. Épp ezért is tűnt elsőre teljesen érthetetlennek, hogy több mint két évtized után Lana Wachowski miért érezte úgy, hogy mindenképp folytatnia kell a testvérével, Lillyvel anno elkezdett és keretbe helyezett sztorit.
A kérdés leginkább az volt, hogy tud-e olyan korszakalkotót mutatni a negyedik felvonás, mint amilyet az eredeti trilógia tudott. A válasz pedig sajnos az, hogy nem. Sőt, ha szigorúak akarunk lenni, akkor a Mátrix: Feltámadások címet viselő új rész a polkorrekt középszer diadala. Semmi új, semmi váratlan, semmi lélegzetelállító nincs benne, ugyanakkor kiszámítható, s aki egy kicsit is élte a Mátrix világát, az nagyjából tudja, miből mi következik majd. Színre lépnek ugyan markáns új karakterek, ám maga a sztori nem több, mint egy egyszer nézhető akciódús esti popcorn mozi.
Még ha a 2005-ös V mint vérbosszú forgatókönyvüket követően sem a 2012-es Felhőatlasszal, sem a 2015-ös Jupiter felemelkedésével sem sikerült még csak megközelítőleg mátrixi magaslatokba jutnia a Wachowskiknak, nehéz is értelmezni, hogy Lana mit is akart igazából? Ugyan az alkotó nem egyszerű utat tett meg testvérével, akivel férfiből lettek transznemű nők, ám ettől függetlenül a korábbi közös mesterművük egyáltalán nem szorult újraértelmezésre. A Mátrix már 1999-ben is a korához képest sokkal színesebb szereplőgárdát tudhatott magának, amelyben számos erős és kulcsszerepet játszó női karakter is feltűnt. Mondhatni, tehetség alapon már akkor politikailag korrekt volt az egész, amikor ez a fogalom – meg mindaz, ami e köré épült az elmúlt években Hollywoodban – még épp gyerekcipőben járt.
Carrie-Anne Moss karaktere, Trinity épp elég erős, kemény és független nő volt korábban is, viszont Keanu Reeves és vele együtt Neo szemmel láthatóan beleöregedett az örök fiatalságba. Ugyan az „új” Morpheusban (Yahya Abdul-Mateen II) és megfiatalodó Kovács ügynökben (Jonathan Groff), ahogy Neil Patrick Harris karakterében is akad fantázia, de ez már csak ráncfelvarrás. És ezt nem csak azért mondom, mert én is megöregedtem az eredeti trilógiával.
Korszakalkotó alkotáshoz ne nyúlj, mert szinte biztos, hogy ráfázol! – mondják gyakran, s ez sajnos az új Mátrix esetében is beigazolódott. A hírek szerint új trilógiát legalább nem terveznek, ám ha a szívünkre tesszük a kezünket, ezt a negyedik epizódot sem kellett volna leforgatni, még ha egy egy estés akciófolyamra vissza is kaptuk Neót és Trinityt.
Mátrix: Feltámadások. Rendezte: Lana Wachowski. Amerikai sci-fi akciófilm, 148 perc, 2021
Ez a cikk a Magyar Hang 2022/2. számában jelent meg január 7-én.
