Ettől az abszurd pokoljárástól megkíméltük volna magunkat

Ettől az abszurd pokoljárástól megkíméltük volna magunkat

Jelenet az Amitől félünk című filmből

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ari Aster zseniális marketinges. Eddig mindegyik rendezését az év filmjeként vártam, annak ellenére, hogy végül egyikkel sem voltam maradéktalanul elégedett. Sőt. A nagy visszhangot kiváltó bemutatkozás, az Örökség nagy része még tetszett is, csak az okkultba hajló lezárással nem tudtam mit kezdeni. A Fehér éjszakák (Midsommar) esetében már leginkább csak az első jelenetet élveztem maradéktalanul. A hátralévő napfényes szeánszhorror hangulata bár elkapott, de a történetet kiszámíthatónak, megfejtéseit illetően bosszantónak tartottam. Ezek után mégis azt gondoltam, hogy az Amitől félünk (Beau is afraid) nagyon más lesz. Valóban az év egyik legnagyobb dobása! A háromórás film pedig valóban más is lett, mint a megelőzőek – még ha egyes jegyei abszolút felismerhetővé teszik is a rendezőt. Viszont erre a háromórás kínzásra nem voltam felkészülve. Ari Aster-filmet még nem gyűlöltem annyira jólesően, mint ezt a Joaquin Phoenix főszereplésével készült agymenést. Pedig én kifejezettem szeretem a szürreális munkákat, de most egy ideig nem fogok tudni jól eső érzéssel az abszurditása miatt dicsérni egy filmet.

A rendezőt már eddig is némiképp túlértékeltnek éreztem, tekintve hogy mind az Örökségért, de főleg a Fehér éjszakákért nagyon sokan rajongtak. Az egyébként jórészt Budakeszin felvett horrorfilm valóban érdekes volt egyedi megközelítése miatt. Ritkán nézhetünk olyan horrort, ahol nem a sötétség, illetve a rengeteg kiismerhetetlen zuggal bíró helyszín lesz felelős a rémisztgetésért. Ettől eltekintve viszont a Midsommar valójában teljesen kiszámíthatóan ment előre a sejthető kifejlet felé. Mindez nem volt igaz az Örökségre, amely borzongató családi pszichohorrorként indult, csak a végére ment át teljes blöffbe. Az Amitől félünk esetében sikerült ötvözni mindkét korábbi mű legrosszabb részeit. A maratoni hosszúságú új filmnek az elején még érdeklődve figyelhetjük, hova fut ki az egész. Egy idő után mégis rá kell jöjjünk, hogy nagyjából semmi váratlanra nem számíthatunk – a szó pozitív értelmében. Merthogy egyébként a Beau is afraidnek minden percére jut húsz abszurd poén, amelyek az elején még szórakoztatóak, de aztán hamar tétnélküli őrültködésbe mennek át.

A film a mindentől rettegő Beau odüsszeiáját mutatja be, a paranoid elemekkel eleinte kifejezetten jól gazdálkodva. A férfi hazaindulna édesanyjához, ám kulcsát váratlanul kilopják az ajtóból, az elmebaj pedig egyre inkább fokozódik. Végül valamiképp mégis útra kel, bár folyamatosan megakasztják őt, hogy aztán csak elérjen otthonáig. Természetesen abban sem lesz sok köszönet.

A filmet elemezni szándékozók ott hibáznak leginkább, hogy racionális alapon igyekeznek a Beau is afraidhez közelíteni. Arról írva, hogy itt egy egészségtelen anya-fiú kapcsolat áll a középpontban, a lényeges pedig, hogy Beau-nak meg kellene tanulnia felnőttként elkezdenie az életét. Szóba kerül még minden, ami ilyenkor szokott, a nárcizmustól egészen a kapcsolatfüggőségnek elkeresztelt jelenségig. (Amely valójában sokkal inkább szól arról, hogy az életünkben mindenféle, jól-rosszul működő kötődést megpróbálunk patologizálni.) Ari Aster filmjéről viszont semmi értelme hasonló módon gondolkodni. Az Amitől félünk ugyanis sokkal inkább tűnik egy háromórás rémálomnak, mint metaforikus létdrámának. A filmbeli események pontosan úgy épülnek fel, mint legvadabb éjszakai elmeszüleményeinkben szoktak. Szeretnénk valahová elindulni, de nem tudunk, miközben az utcán és környezetünkben mindenhol tort ül az őrület. Egy család elgázol bennünket, miközben meztelenül rohanunk az utcán, majd váratlanul náluk találjuk magunkat, és valamiért nem akarnak elengedni. A kamaszlány ágyában alszunk, aki kényszerít minket, hogy a cigarettáját szívjuk, majd egy még vadabb pillanatában elkezd festéket dönteni a szájába. Aztán hirtelen már egy erdőben kóborolunk, ahol egy furcsa előadásban nézhetjük végig családi drámánkat. És így tovább.

Az Amitől félünk esetében azért nem beszélhetünk egészségtelen anya-fiú kapcsolatról, mert ahhoz egy referencia lenne szükséges arról, mi számít egészségesnek. A filmbeli világban viszont semmi nem tekinthető annak, egyetlen jelenet esetében sem lesz lényeges szempont a racionalitás. A néző valójában nem találkozik a valóságos Beau-val, és nem ismeri meg az ő valóságos édesanyját. Csak azt láthatjuk, Beau rémálomvilágában hogyan kavarodik össze minden. Ez alapján persze lehetnek tippjeink egy nem jól működő kapcsolatról. De minden megfejtés erőltetett belemagyarázás csupán. A film épp azért is lesz olyan bosszantóan tétnélküli, mert csak az agyszüleményeket látjuk, de a kézzelfogható valóságot nem. És amíg az első nagyjából negyven percben ezen jól szórakozunk, addig utána már csak fárasztó marad az egész. Megértjük, hogy lényegében bármi történhet, semmi kifutása nem lesz az egésznek. Meghal valaki? Újra feltámad? Eltűnik? Előkerül? Teljesen mindegy. Beau gyerekkorának emlékei is hasonló víziószerűséggel kerülnek elénk. Végigpereg a filmen a teljes élete, de nem lesz valóságosabb egy rajzfilmfiguránál.

Ari Aster mostanra láthatóan teljesen elszabadult, végzetesen elhitte önnön zsenialitását. Az Amitől félünkbe belepakolt hát mindent, amit a sajátjának érzett, a végeredmény pedig egy végtelen hosszúságú kínszenvedés. Az élményről sokat mond, hogy mikor már azt érezzük, végre a végéhez közeledünk, az óránkra nézve azt látjuk: továbbra is hátravan negyvenöt perc a játékidőből. A film utolsó felében egyébként még akadnának is érdekes megoldások. Csakhogy akkor már rég lényegtelen minden, így katarzis helyett marad a szemforgatás. Meg a referenciapontok gyűjtögetése. Helyenként mintha csak David Lynch vagy Darren Aronofsky egyes mozijaira igyekezne rájátszani, máskor Albert Camus Közönyének abszurd anya-fia drámája, illetve James Joyce posztmodern agyzsibbasztása ugrik be. Sajnos viszont a film nagyon messze áll mind Camus, mind Joyce nagyszerűségétől. Ha abszurdról van szó, filmek közül eszembe jut még Quentin Dupieux munkássága. Csakhogy a francia rendező szerencsére tudni szokta, hogy nem érdemes túltolni sem időben, sem tartalmában az egészet. A Beau is afraid után nem tudom, a rendező merre tud legközelebb lépni. De előre rettegek attól, hogy a következő, sokat ígérő előzetesét látva is el fogom hinni: most lesz jó az egész.

Amitől félünk, amerikai-kanadai-finn egzisztencialista horror-vígjáték,179 perc. Április 20-tól a mozikban.