Ma tartják a Szent István Bazilikában a legendás zenész gyászszertartását.
Még arról is megoszlanak a vélemények, Kóbor János egyáltalán alapítótag volt-e az Omegában, azaz hogy annak a legkorábbi változatában. Jellemző ez nemcsak azokra az időkre, de a zenekari pályakezdésekre általában. A József Attila és a Petőfi Sándor, illetve a Kölcsey Gimnázium diákjai egyesültek, egyes visszaemlékezések szerint ráadásul sorsolással eldöntve, ki milyen hangszeren játsszon. Csak épp ekkor még Prófétának hívták az együttest, ide léptek át többen a Ciklonból, köztük Kovacsics András, Varsányi István és Kóbor. Az Omega névről pedig még a tagok is utólag értesülhettek a legendárium szerint, miután a gondnok elunta, hogy még nem választottak maguknak, ezért kifüggesztette a homlokzatra az Omega fellépésének idejét.
Az 1943. május 17-én született zenész egyébként atletizált, és az 59-es nyári edzések végeztével döntöttek úgy Varsányival és Laux Józseffel, hogy az unalmas alapozók helyett inkább zenekart szerveznek. A mintát pedig olyanok jelentették, mint Elvis Presley, Bill Haley vagy Cliff Richard. Amikor aztán 62-ben mentek a Műegyetemre játszani, elcsodálkoztak azon, hogy ott az Omega lép fel, hiszen azt gondolták, ők fognak. Gyorsan felvilágosították őket: valóban róluk van szó. Eleinte feldolgozásokkal próbálkoztak, olykor pedig Koncz Zsuzsa is csatlakozott hozzájuk.
Nemcsak az aktív sport kötötte le jobban a fiatal Kóbor figyelmét, egy időben építésznek készült, még az Ybl-díj megszerzése is szerepelt álmai között. „A zenélés hobbiként indult, de aztán nekünk lett először önálló albumunk, külföldi sikerünk, külföldi aranylemezünk. El voltunk könyvelve, mint »a« zenekar”, mesélte 2013-ban a Heti Válasznak. Persze, a gyors sikerek azt is jelentették, hogy a rendszerváltás után kritikából is kijutott a zenekarnak. Abban nyilván van is igazság, hogy akik a hetvenes-nyolcvanas években sikeresek lehettek, ezt egy olyan közegben érték el, ami a nagyobb szabadságért küzdő zenekarokat keményen üldözte. (Még a nyolcvanas évek második felében is.)
Összetettebb volt persze mindig a kérdés, nem fekete-fehér. Az Illés például egy BBC-interjúban bírálta a hazai könnyűzene megbecsültségének hiányát és a hosszú hajúak kvázi-üldözését, mire egy évre eltiltották őket. Radics Béla ennek ellenére is arról beszélt akkoriban egy Farsangi fedőnevű ügynöknek: „én nem nyalok, mint az Illés meg az Omega és a hasonló kirakatzenészek tették.”
Kóbor egyébként az említett Heti Válasz-interjúban így emlékezett az akkori időszakra: „A nagy világégés után nekünk ez jutott. Olyan nagy beleszólásunk nem lehetett, Amerika és a Szovjetunió között. El lehetett dönteni, hogy az ember hogyan próbál boldogulni, mert mindenki nem mehetett Nyugatra. Ha a világkarrier lett volna a legfontosabb, akkor nem lett volna más lehetőségünk. De ha a szocializmusban disszidálunk, akkor a gyilkosság után a második legnagyobb bűnt követjük el, annyit pedig nem ér egy világkarrier, hogy elszakadjunk a szülőföldünktől. Persze abban, hogy a hazánk éppen a szocializmust építette, voltak kételyeink, de Nyugaton is láttunk épp elég olyat, amivel nem értettünk egyet. S azért nem maradtunk teljesen némák: a sorok között éreztettük is ezt a kételkedést.”
És hogy hol üzentek a sorok között? Példaként ezt említette: „A kötéltánc megtanít arra / Az egyensúly, se jobbra, se balra.” De igazából ők szerinte annyit sem akartak, mint amennyit végül belevittek (Bródy János utalásait már túl direktnek is érezték néha), inkább a hangulattal igyekeztek megnyerni a közönséget. És tény, ez tökéletesen sikerült is. Nem nagyon van olyan magyar ember ma sem, aki ne ismerné a Léna vagy a Gyöngyhajú lány című dalokat. De a határokon túl is tényleg széles körű ismertségnek örvendtek és örvendenek, nem csoda, hogy Kóbortól búcsúzott most a Scorpions zenekar is.
Hobo pedig így emlékezett rá: „Az együttest 59 éven át Kóbor János vitte a hátán. Az ő előadói stílusa, megjelenése és zenei érzékenysége dominálta az együttes pályáját. Emberi hozzáállását ma még nem tudom megfelelően leírni. (…) 1979-ben a már több megyéből és pesti klubból kitiltott Hobo Blues Bandet is ők mentették meg a megsemmisüléstől, mivel előadóművészi engedély híján lassan mindenhonnan kiszorultunk. Meckyék csak úgy vállalták a 68 előadásos ORI-turnét, ha a HBB-t előzenekarként magukkal vihetik, így mentettek meg és futtattak be minket. Innen nyílegyenes út vezetett a következő lemezük előkészületéig. Felkértek és megírtam a »Bunker« című szöveganyagot, aminek körükben akkora sikere volt, hogy német menedzserük kérésére Borsovszky kisasszony lefordította angolra. Persze a nemzetközi sikerből nem lett semmi, mert dr. Erdős Péter főcenzor a szövegek olvasatán idegrohamot kapott és az akkoriban elkészült »Kopaszkutya« lemezünkhöz hasonlóan a szemétkosárba vágta az egészet. Így Mecky Sülyi Péterrel megíratta a nagy sikerű »Az arc« anyagát.”
A zenész 1987-ben kapta meg a Liszt Ferenc-, 2013-ban pedig a Kossuth-díjat. (Megosztva az Omega tagjaival.) Hetvenhez közelítve még arról beszélt, hogy könyvet ír, ami a sztálingrádi csatától kezdődik. Tragikus év volt 2020 is az Omega szempontjából, novemberben hunyt el Benkő László, egy évvel később pedig követte őt a koronavírus-fertőzéssel kórházba került Kóbor János. Hetvennyolc éves volt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/50. számában jelent meg, december 10-én.
