Továbbra is rejtély, miért gondolja úgy hollywoodi rendezők sora, hogy Dwayne „The Rock” Johnson valódi színész, aki alkalmas nagyon eltérő karakterek megformálására. Odáig persze érthető, hogy mivel hatalmas közönségkedvencről van szó, így előszeretettel hívják különböző projektekbe. Csak hát épp azért szeretik őt tömegek, mert nagyon jellegzetes figura. A karakterét így mindig nehéz megkülönböztetni azoktól, akiket játszik, végül pedig mindig elkerülhetetlenné válik a szerep hozzá igazítása. Amiből leginkább a nézők megtévesztése következik. A legtöbben feltehetően azt is mondanák: de hiszen a Szikla mindig ugyanazt a karaktert hozza! Ez igaz is, csakhogy számtalan szerep nem ezt kívánná meg tőle. Nem lehet ugyanazzal a lehengerlő mosollyal, csúcsra járatott lazasággal, visszafogott szellemi képességekkel egyszerre hozni a vízimentőt, a régész felfedezőt, a régész felfedezővé változó gémer srácot, Herkulest, valamiféle több száz éves, misztikus lényt, hősszerelmest, tényleg mindenkit. Olyan ez, mintha valamiféle öltöztetős babára ráhúznánk a teljes ruhatárat: rendben, mindig máshogy fog kinézni, de ennél több nem lesz belőle a különböző személyiségekből.
Jaume Collet-Serra legújabb kalandfilmje, a Dzsungeltúra is megszenvedi mindezt. Johnson ezúttal szóviccelő túravezetőt játszik, persze szokásosan akcióhőst, aki amikor épp nem nagymacskát szelídít, akkor lehengerlő szövegelésével hódít. Persze, bizonyos szorult helyzetekből, kínos ügyletekből ő sem tudja kidumálni magát, ezért hát kapóra jön a váratlanul felbukkanó nagyvilági kisasszony, aki mindenáron szeretne megtalálni egy rejtélyes fát, egyúttal megfejteni a Holdkönnyek századok óta kísértő titkát. Rögtön tudjuk hát, hogy ennek az útnak közösen kell nekivágniuk, és bár egy a végtelenhez az esélyük, hogy végül sikerrel járjanak, de természetesen sikerrel fognak járni.
Nem ér hát minket meglepetésként a közhelyes, ezerszer bejáratott jelenetek sorjázása, ahogy az sem, hogy felbukkan a mániákus európaitól a vagány kutatónőn át a félelmetes-veszélyes rosszfiúkig mindenki, akit csak el tudunk képzelni. Azon már jobban elcsodálkozhatunk, hogy a Dzsungeltúra nem a mostanság divatos műfajokhoz igazodik, inkább egy a nyolcvanas-kilencvenes években népszerűhöz tér vissza.
Mintha időutazásra indultunk volna, végig olyan érzésünk lehet a film nézése közben. Az alkotók láthatóan felütötték a „Hogyan készítsünk tökéletes kalandfilmet?” receptkönyvet, és meglepő módon sikerrel jártak. Erőlködésre, kínos nosztalgiázásra számítanánk, ehelyett viszont színtiszta szórakoztatásban van részünk, két órányi önfeledt ugrabugrálásban, hülyéskedésben. Természetesen nem hoz lázba minket az ezredjére is felkutatni vágyott kincs ígérete, teljesen érdektelen lesz a történet kifutása, annál kevésbé viszont az út, ami elvezet oda. Szeretjük ezeket a papírmasé-karaktereket, jól eső érzéssel ismerjük fel a rég látott fordulatokat, szinte még a kínosabb poénokon, erőltetett szóvicceken is elmosolyodunk.
A Dzsungeltúrát nézni olyan, mintha hirtelen újra gyerekké váltunk volna, ott ülnénk vasárnap délután a tévé előtt, és álmélkodnánk a vadon megannyi szépségén, veszélyén. Épp ez az érzés hiányzott nagyon a Johnson-féle másik nosztalgiabombából, az újraélesztett Jumanjiból. Bár a siker ott is megvolt, nem véletlen jött szinte rögtön a folytatás: a közmegegyezés valamiért az volt, hogy sikerült új életet lehelni a klasszikus sztoriba. Mégis fájóan hiányzott valami az eredeti borzongató hangulatából, a tér- és időbeli ugrás nyomasztásából. A Dzsungeltúrában viszont abszolút megvan minden, amit egy ilyen filmtől várunk. Olyannyira, hogy néha már sok is lesz: a vége felé a harci jelenetek már olyan túlzsúfoltak, és annyiféle mesebeli lény kerül elő, hogy alig győzzük kibogozni, ki kivel van és mire hajt tulajdonképpen.
Persze, mint említettem, a színészválasztással akadhatnak problémáink. Nem arról van szó, hogy Johnson ne lenne szerethető a filmben. Még akár azt is kijelenthetjük, hogy ő viszi el a hátán a produkciót, a nézők leginkább rá fognak emlékezni a szereplők közül. Emily Bluntot például továbbra is nehezen tudom megkülönböztetni a hasonló kaliberű színésznőktől, míg az általában remeklő Jesse Plemons (Éjszakai játék, A befejezésen gondolkozom) is inkább sablonkaraktert hoz ezúttal. Továbbá, hogy mégis csak igazodjunk valamennyire a korszellemhez, bekerült a filmbe egy a melegségét (amúgy virágnyelven) megvalló karakter. Jól jött a gesztus a progresszívektől is rendre támadott Disney számára, a szélsőjobbos (idehaza kormánypárti) propaganda meg természetesen ezúttal is háboroghatott egy sort.
A múlt század elején játszódó történetnek egyébként visszatérő humorforrása, hogy Johnson karaktere azon csodálkozik, miért vesz magára egy nő nadrágot. Eközben amikor az említett hölgy öccse akadozva megvallja neki másságát, kifejezetten visszafogottan, már-már megértően reagál. Végül is hogy nézett volna ki, ha a film szeretett nagymackója erre is kitalál valami ordenáré viccet! Ha pedig már ismét nála tartunk: Johnson nagyszerűen hozza a természettel együtt lélegző, hülye szóvicceket gyártó keménylegényt, de emellett legalább két másik karaktert is próbálnak eljátszatni vele, egyrészt a hősszerelmest, másrészt a homályos múltú, misztikus alakot. Ennyi különféle dolgot persze ezúttal sem bír el, bírjon bármekkora erővel is a Szikla.
Dzsungeltúra, amerikai fantasy, családi kalandfilm, 127 perc, 2021
