Oly kevés a jó hír mostanában, íme, álljon itt egy: ez év nyarától Salerno népszerű tengerparti sétányán áll egy szobor, amely az arra sétálót egy magyar íróra emlékezteti! Egy olyan közép-európai világfira, aki sok év után az elfeledettség homályából éppen Olaszországban lépett először újra az európai nyilvánosság elé.
No, nem személyesen – hisz Márai Sándor (merthogy róla van szó) hamvait akkor már a Csendes-óceán ringatta –, hanem a könyveit kezdték el sorra kiadni olasz nyelven. Márai a halála után hamarabb lett népszerű Olaszországban, mint a rendszerváltás utáni Magyarországon. Nem csak a könyveknek van sorsuk, mint azt Terentianus leírta, néha az írók halhatatlanná válásának útja is sorsszerű. Van az úgy, hogy egy író privát életéből világirodalom-szintű sorséletmű születik – Márai Sándoré például ilyen. Márait saját sorsa és életműve hitelesítette. A Napló-köteteket, az Egy polgár vallomásait, a Föld, föld..! című visszaemlékezéseket olvasva megrázó, személyes történelemmel találjuk szemben magunkat. Mindez latinos műveltséggel feltárt ókortörténelmi párhuzamokkal, erkölcsi és esztétikai példázatokkal, önreflexív vallomásokkal átszőtt valóságirodalomba ágyazottan.
Amit Márai az önkéntes száműzetésben írt, azt Magyarországon nem írhatta volna meg. Vagyis leírhatta volna az asztalfióknak – csak éppen nem jutott volna el nyomtatásban az olvasóhoz. Itthon nem adták volna ki 1972-ben a Föld, föld..! című visszaemlékezést, mely „Márai Sándor emigrációjának és a németek, majd a szovjetek által megszállt Magyarországnak szubjektív hitelességgel megírt története. Ezt a művét szokás az Egy polgár vallomásai folytatásaként számon tartani. A hang ugyanaz a vallomásosság. Szenvedélyesen ír egy országról, népről és nyelvről, az író szerepéről a megváltozott körülmények között. A lehetőségek számbavétele után minden írónak döntenie kell, meddig hajlandó közösséget vállalni a kiépülő diktatúrákkal. A német csapatok bevonulásakor még megoldás volt Márai és családja Leányfalura költözése, de a háború befejezése után a szovjet hadsereg tartós jelenléte és a mindent elnyomó kommunista befolyás egyértelműen az ország elhagyására késztette. A visszaemlékezés először 1972-ben látott napvilágot Torontóban, s az író méltán egyik legnépszerűbb írása.”
Ezeket a sorokat olvashatjuk az egyik ajánlóban, amely azonban azt nem említi, hogy a könyvet Márai a dél-olaszországi Salernóban írta. Mint ahogy ebben a városban írta a Napló 1968–1975 kötetét is, és többek között három regénye is itt született. Márai Salernóból járt a számára nélkülözhetetlen lélekfeltöltő kirándulásokra is. Egyik kedves helye volt például Paestum, amelyet még a szübariszi görögök alapítottak, s ahol négy pompás templom áll egymás társaságában. Nem csoda, ha ezek elbűvölték az ókorimádó Márait, hiszen Hellász maradványai a legtöbb helyen csupán térdig érő romként maradtak meg, míg itt egy zöld réten viszonylagos szerkezeti épségben, hiteles léptékben köszönnek ránk ma is a dór oszlopos monumentumok. Márai szerette a mediterrán bennszülötteket, pedig azt hinnénk, az ő zárt szívű méltóságához nemigen passzoltak a hangos déliek. De úgy hírlik, kedvelte a házban lakó szomszédait, az utca kisboltosait, egyáltalán az embereket, kiknek viselkedését szerette megfigyelni, hogy aztán felhasználja valamely írásában. A szemlélődő író otthon érezte magát a salernói külvárosban, és jó kapcsolatot ápolt a közeli tengerrel is.
Márai önkéntes száműzetését ma kezdjük igazán megérteni. Egy író számára a hallgatás a legnagyobb bűn. Márai úgy vélte, ha maradna, itthon még hallgatni se hagynák. 1956-ban kintről üzent a Mennyből az angyallal a világ magyarjainak a csodáról. (Eszembe jut erről egy majd’ harminc évvel ezelőtti esemény, amikor egy ’56-os emlékmű átadása utáni nyilvános beszélgetésen a Kossuth-díjas szobrászművész kikelt magából a vers elhangzása után. Kikérte magának, hogy az emlékműnek szentelt esten egy olyan író műve kapjon helyet, aki elhagyta a hazát, és nem harcolt a magyar szabadságért. Elgondolkodhatunk: tényleg ennyire fontos, hogy ki a harcosabb harcos? Az-e, aki hontalanná válik, hogy elmondhassa a világnak azt, amiről itthon hallgatnia sem szabad, vagy az, aki hazafiként itthon marad, és harci kedvét a hatalom szép lassan felvásárolja? S vajon mennyit ér a harc a grundon, a grundért, miközben majdnem mindenki Gerébbé válik? Mert így, utólag, félő, hogy ez lett a mérleg.)
De a szubjektív, zárójeles csapongás helyett inkább nézzük meg közelebbről a salernói Márai-szobrot, Kocsis Miklós szobrászművész alkotását! Elegáns, finom mívű plasztikában két nemes anyag, a kő és a fém komplettálja egymást. A kőtestből „előbújó” bronzfejen felvillan ugyan egy csokornyakkendős polgári zsáner jelleg, de ezt artisztikusan felülírja a teljes plasztikaegyüttes tömbszerűsége. A formák emelkedettséget hordoznak, mintha valamiféle „márais tartás” is feszülne bennük. A posztamens mintegy összelényegült a büszttel, és a két elem együtt vált térplasztikává. Az alsó elfektetett vízszintes talapzat pedig jótékonyan idegeníti el a környezetétől a kompozíciót, hogy az a maga számára spirituális távolságot tartson. A tengernek az éggel összenövő horizontja előtt egy méltóságteljesen magányos alak áll, talán ahogyan a hontalan író állt egykoron a nagyvilágban.
Márai 1968 és 1980 között élt a városban feleségével, Lolával, külvárosi lakásuk szomszédságában korábban állt már egy szobor – a budai, Mikó utcai büszt másolata –, de az 2008-ban rejtélyes módon eltűnt. Az előző és a mostani új felállítása is a Márai Sándor Olasz–Magyar Kulturális Társaságnak köszönhető. Az egyesület vezetői, Greksa Erzsébet és Renato Mazzei kitartó munkával érték el, hogy Márai-szobor álljon Salernóban, és hogy az új alkotás frekventált, biztonságos helyen, a város szívében kapjon helyet.
Egy kézen megszámlálható, hány szobrot állítottak eddig a nagy magyar írónak (annyit biztosan nem, amennyit az Adjátok vissza a hegyeimet! szerzőjének), pedig lassan Márai nevét azonosítják a szabadság fogalmával (sokszor azok is, akiknek fogalmuk sincs a szabadságról). Márai lassan a magyarországi értelmiségi és művésztársadalom „életmódváltási” példaképévé lesz. A menekülőké, azoké, akik nem kívánnak bűnrészesévé lenni az európai értékrend várainak téglánként való lebontásában. Talán kevesen tudják, hogy Olaszországban, mostanában épül egy úgynevezett „Umbriai Magyar Köztársaság” (lásd erről Péterfy Gergely író Facebook-bejegyzéseit). Ennek nincs alaptörvénye, és nem terveznek itt olyan alkotmányt sem, amelynek legitimálásához csak az apostoli királyság biztosíthat folytonosságot, de vannak már lakói és szimpatizánsai. Az ide telepedő magyar „migránsok” napi endorfinszintjük brutális csökkenése miatt hagyják el hazánkat. Nem csodálkoznék, ha a következő Márai-szobrot ott állítanák. Egyelőre azonban maradjunk a jó hírnél, és ünnepeljük a felavatott salernói szobrot!
Aki dél felől autóval igyekszik Pompejibe, Nápolyba vagy Amalfiba, álljon meg kicsit Salernóban. És ne csak Máté evangélista sírját látogassa meg a katedrális altemplomában, hanem időzzön néhány percet az öbölben is a Márai szobránál (a Google-térképén már fönn van, //www [dot] google [dot] com/maps/place/Piazza+XXV+Aprile/ [at] 40 [dot] 6764902,14.762862,15z/data=!4m14!1m7!3m6!1s0x133bc3198cd52a61:0x9c70e635c1204841!2sPiazza+XXV+Aprile!8m2!3d40.6764902!4d14.762862!16s%2Fg%2F11px47fywf!3m5!1s0x133bc3198cd52a61:0x9c70e635c1204841!8m2!3d40.6764902!4d14.762862!16s%2Fg%2F11px47fywf?entry=ttu" target="_blank" rel="noopener noreferrer">Piazza 25 Aprile). És gondoljon arra, hogy akármilyen hírünk is van most a nagyvilágban, kihúzhatjuk magunkat, mert volt egyszer egy magyar író, aki életművével üzent egy országnak, amely az önkényt választotta. Ez az író szuperérzékeny receptoraival időben megérezte, hogy olyan történelmi éra kezdődik, amely európai ember számára vállalhatatlan, amely egész Magyarországot csapdába sodorhatja. Félelme nem volt alaptalan. Hogy igaza lett, az nem jelentett számára elégtételt, feloldást. Szakmai és művészi magányosságban, önkéntes száműzöttként bolyongott egész életében. Köszönet Salerno városának, hogy tizenkét évre – mielőtt végleg az Egyesült Államokba költözött – befogadta a mi hontalan magyar írónkat, most pedig, hogy előkelő helyet adott az emlékét megőrző szobornak!
Oly kevés jó hír van mostanában, örüljünk ennek, talán kicsit rólunk is szól.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/31. számában jelent meg augusztus 4-én.
