Tudom, nem vagyok a szerencse fia, sőt, az eddigi lapjárást elnézve még a harmadunokatestvére sem. A megtett számaim nem húzzák ki, ha kaparok, a 300 forint már szép bevételnek számít. „Nu a câștigat” – a kevés román nyelvű mondat egyike volt ez, amit marosvásárhelyi gyerekéveim alatt megtanultam, amikor anyám sorsjegyet vett a főtéri árustól. Rendszerint én mutattam rá a karikára fűzött jegyek egyikére, majd következett a pár másodpercig tartó izgalom, és a sajnálkozó anyai mosoly – hát, ez sem nyert, kisfiam.
A játék kudarca ma már nem visel meg, rutinosan fogadom. Mit is tennék egy olyan országban, ahol a lakosság négyévente rossz helyre ikszel, aztán a fejét dörzsölve, keserűn cigijébe szívva mondogatja, hogy majd legközelebb, akkor jön csak a jó világ. Az viszont fáj, amikor a szerencse nemhogy kerül, hanem sunyin mögém lopózik, és lehúz egy tockost. A napokban egy sörözőben kaparós sorsjegyet adtak a sör mellé. Hát kapartam, és ez az üzenet fogadott: „Gratulálunk, nyertél! A nyereményed egy fél korsó csapolt Soproni Klasszikus!”
Pislogtam – ezt most hogy képzeljem el. Menjek a pulthoz, és kérjem félig? Vagy kérjek egy teli korsóval, az ár felét pedig a krőzusi nagylelkűséget mutató sörgyártó fizeti? (A játékszabályzatot olvasva később kiderült, az utóbbira gondoltak a szervezők). Csak ezután kezdett derengeni a helyzet abszurditása és végtelen pitiánersége is. Mert oké, hogy „háborús infláció”, elszálló energiaárak, és még ahány kifogás akad a padláson, de fél korsó sörrel kiszúrni valaki szemét, és még nyertesnek is nevezni közben inkább megalázó, mint motiváló gesztus. Ezzel az erővel a csapolásnál túlcsorduló habot is összegyűjthetnék, hadd lássa a győztes, milyen az élet habos oldala.
A Sopronit gyártó Heineken Hungária Sörgyárak Zrt. a nyilvánosan elérhető cégadatok szerint négyéves rekorddal, 76,7 milliárd forintos nettó árbevétellel zárta 2022-t – ennyiből szerintem egy teli ajándékkorsóra is futotta volna az akció során; igaz, nem én vagyok a cég marketingtanácsadója, nincs ekkora szerencsém sem. A nagyobb nyereményeknél már vastagabban fogott a ceruza, a heti díj egy balatoni hétvége, a fődíj pedig egy legfeljebb ötvenfős buli, melynek költségeit a cég állja. Az ügy kapcsán megkerestem a gyártót is, akik elismerték, a cetlire írt szöveg félreérthető lehet - hiszen ők kampányukkal a közös idő (és sör)töltést szerették volna támogatni a vendéglátóhelyeken. „Sajnáljuk, ha ez nem volt egyértelmű, (...) szándékunk ellenére sem” – tették hozzá.
És persze az is lehet, hogy én látom rosszul. Lehet, hogy az a korsó tényleg félig tele van, ahogy a gyártónál látják, és nem félig üres. Mert élni lehet így is. Örülni félkorsónak, földön talált érmének, annak, ha éppen nem engem ütnek. Ezt csináljuk már évszázadok óta, és végül is mi sem természetesebb, hogy bármiből felet kapunk, ha annyival beérjük. Marosán György gyakran idézett mondata jut eszembe – „Nem a zsemle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy!” – és „a jobb ma egy veréb…” örökzöld magyar igazsága. Kit érdekel, hogy a szédítő magasban ezermilliárdok veszítik el közpénzjellegüket, ha nagy ritkán a mi vállunkat is megkocogtatja a mezítlábas Fortuna.
Miközben erről írok, érkezik a hír: a Lázár János uralta, uniós és kormányzati támogatással alaposan kistafírozott Mezőhegyesi Ménesbirtokon 3,3 milliárd forintért építenek két tehénistállót. Ezek olyan korszerűek lesznek, hogy a vemhes üszők vízágyon heverésznek majd. Ha van lélekvándorlás, szeretnék ott újjászületni – ott, ahol elringat a vízágy, duruzsol a klíma, és jobban gondoskodnak rólam, mint egy szabolcsi faluba született gyermekről. Persze, ehhez szerencse is kellene. Több, mint a fél korsóhoz.
